Utolsó kommentek

Száll a bálna a fészkére

Friss topikok

Linkblog

Le a kalappal! Rendkívüli teljesítmény olyan filmet készíteni a perverz szexualitás témakörét súrolva, hogy az unalmas legyen. Achievement unlocked! Az 50 szürkét bizonyos előítéletekkel és a kötelező iskolai feladatokat megillető lelkesedéssel néztem végig, de nem kell diplomás filmkritikus legyek ahhoz, hogy megállapítsam: a jó film bizony másmilyen.50-shades-of-grey_teaser_940x516.jpg

Ilyenkor szokás előrángatni a standard replikát: „a könyv sokkal jobb volt”. Ezt egyrészt nem hiszem el, másrészt teljesen irreleváns. Egy minőségi filmnek önmagában meg kell állnia helyét. Nem előfeltételezheti a forrás alapos ismeretét és abszolút nem hagyatkozhat egy folytatásra ahhoz, hogy választ adjon arra a banális kérdésre, hogy „mi a francról is szól ez az egész?”

A film két órája nem volt elég, hogy rájöjjek a bemutásra szánt dráma valódi tétjére. Gondolom, nem azért kellett volna izguljak, hogy vajon aláírja-e Anasztázia azt a nevetséges szerződést vagy sem. Dolgok ugyan történtek, de egy következetes logikai fonalnak a nyomát sem lehetett megtalálni. Vajon az adaptáció készítői véletlenül fejeltették ki a sztorit, vagy az már az eredeti forrásban is teljesen mellékes volt? A helyes válasz a második.

A fő bizonyíték a realizmus könnyen demonstrálható hiánya. A szereplőktől kezdve az eseményekig, minden mintha egy szimbolikus álomvilág része lenne. A főhőseink, az erotikus jelentek ellenére, nem tűnnek valódi hús-vér embereknek. Nem rendelkeznek semmilyen jól körülhatárolható egyéniséggel. Az egyetlen, ami őket meghatározza, az az egymáshoz viszonyított státuszuk. Anasztázia a névtelen „default” nő. Egy üres tartály, amibe a célközönség tagjai könnyen belehelyezhetik magukat. Ha csak vásznon zajló eseményekre figyelünk, akkor nehezen jövünk rá, hogy Grey, aki elvileg a világ összes nőjét megkaphatja, miért pont ezt „semmilyen” csajt választja. Ana azonban csak egy „közvetítő médium”. Christian valódi választottja a mozi székben ülő átlag-néző, aki már tudja magáról, hogy milyen „egyedi és kiváló belső értékei vannak” és így a kiválasztásának ténye egyenesen logikus. Ő teljesen megérdemli.

Mr. Grey sem egy kifejezetten realisztikus figura. A karakterébe belerámolták az összes elképzelhető jellemzőt, amit a nők univerzálisan vonzónak találhatnak. Gondolom, csak véletlenül maradt ki a filmből, hogy a szabadidejében élsportolóként és szuperhősként tevékenykedik. Viszont az ő esetében is hiányzik az egyéniség, ami arra utal, hogy a „Grey” kódnevű entitás is csak egy szimbolikus hordozó. A célközönség tagjai meg belehelyezhetik a vágyaiknak konkrét specifikumokkal ellátott tárgyát. Mindez nem véletlen, hanem szükséges része az egyenletnek. Ha bármelyik szereplő is rendelkezne jól körülhatárolható személyes és egyedi tulajdonságokkal, az a trükk már nem működne, és a történet Anastazia Steele és Christian Grey viszonyáról szólna. És nem lenne égvilágon semmi értelme.

Férfiszemmel nézve és a helyenként kivillanó mellbimbókat leszámítva a film semmi élvezhetőt nem nyújt. 100%-ban női fantázia. Mivel egy olyan világsikerű könyv adaptációjáról van szó, aminek a kritikusabb olvasói is kénytelenek elismerni, hogy „buta… de szexi”, érdemes a jelenséget alaposabban megvizsgálni.

Azokból az információkból kiindulva, amik rendelkezésemre állnak, 3 nőknek címezett, egymásba ágazó üzenet tudok kiolvasni:

  1. A Mr. Álomlovag létezik és téged akar
  2. Álomlovag társasága hatalmas költségekkel fog járni
  3. Mégis megéri, mert Te meg tudod őt változtatni.

Az első pont is megérne egy külön misét, de most a másik kettőre szeretnék koncentrálni. Ezen a ponton már nem lehet kétségünk abban, hogy a perverz szado-mazo cucc is mindössze egy szimbóluma azoknak a kellemetlenségeknek, amit a nők megtapasztalnak a real-life Grey-ek időszakos párjaként. Csakhogy a valós életben nincsenek biztonságot garantáló szerződések és a fizikai sebek is inkább lila körként jelentkeznek a szem körül. A könyv sikere abban áll, hogy képes egy „szexi” aurával ellátni a Grey-ek hatalommal való visszaéléseit. Gratula! Az igazi nehézséget azonban nem a fizikai bántalmazások jelentik, hanem az az emocionális távolságtartás. Christian elvárja Anastazia teljes és mindenkori odaadását, de ő maga ezért cserébe elég keveset ajánl: „Ha kellesz, megduglak, oszt annyi! Ha velem akarsz lenni, mindig az lesz, amit ÉN akarok!” Ez így elég realisztikus, csak sajnos túl deprimáló ahhoz önmagában, hogy fantáziálgatni lehessen róla.

Ami a fantáziát lehetővé teszi az annak a reménye, hogy a sötét oldal egy gyógyítható állapot: a nő képes a szerelmének puszta ereje által megreformálni a férfi lényét. Ezért szükséges Grey-nek egy nehéz gyermekkort és régi lelki sebeket kitalálni. Ezekbe legalább bele van kódolva a változás lehetősége. És itt jön most az utálatos lecke: sajnálom csajok, a valódi Grey azért viselkedik így, mert pozíciójából kifolyólag megengedheti magának. Nem a fiatalkori sérülések miatt akar „túlzottan ”uralkodni, hanem mert megteheti. Mert te ezt is elnézed neki. Tudja jól, hogy már az első pillanattól elnyerte a szívedet, és neki már nem kell bizonyítania. Könnyen válogathat a nők között, hiszen ő határozza meg a léc magasságát. Kiválaszthatja legszigorúbb feltételeket, mert a megtanult matek szerint mindig bőven lesznek olyanok, akik az zsugorian kimért szeretetéért cserébe bevállalják a szopóálarcot. Még mindig szexi?

Címkék: vélemény film filmkritika 50 árnyalat

Szólj hozzá!

Ma is rám tört a hajlam, hogy írjak egy részletes elemzést a feminizmussal kapcsolatos kétségeimről, de aztán szerencsére ráeszméltem, hogy hülye lennék túl sok energiát fektetni abba, hogy két mondat után rám süssék hímsovinizmus vádját.

Kompromisszumos megoldás született: mondanivalóm egyszerűsített lényegét egy grafikába sűrítettem. Íme:

pyra.jpg

Most próbáld nekem elmagyarázni, hogy a valós piramis alsó fele másként néz ki. I dare you!

Címkék: férfiak feminizmus nők megmondás

4 komment

princesss.jpgAmennyiben nem ma érkeztél a Nap nevű csillag harmadik bolygójára, az „ingyenes” szó látványa valószínűleg pavlovi reflexként váltja ki a gyanakvásodat. Jól sejted. Itt valami sunyi trükkel van dolgod. Kiindulhatnál például abból a hipotézisből, hogy az ingyenesség ígéretének az a fő funkciója, hogy elterelje figyelmedet az igazi kérdésről: egyáltalán miért osztana bárki is társkeresési tanácsokat? Mi motiválja az olyan embert, aki idegeneknek prédikálna a romantikus siker rejtélyeiről?

A válasz azonban szinte teljesen mellékes. Ha ezen az úton indultál el, az idődet egy viszonylag unalmas kérdésre pazaroltad.

Jobban járnál, ha a prédikátor helyett inkább annak a közönségére figyelnél. A releváns kérdés helyes formátuma a következő: miért olvasok én társkeresési tanácsokat?”. Amíg alaposan átgondolod a választ, engedd meg nekem, hogy tippeljek egy talán pofátlanul merészet: Túl sok az üres hely az ágyadban, ami érthetően zavar, de főleg annak a gondolatnak a megerősítésére vársz, hogy (1) tulajdonképpen szinte mindent jól csinálsz, (2) érdemi változásra részedről nincs szűkség, (3) az idő majd megoldja a problémáidat. Valahogyan. De amikor az eléd tálalt iromány nincs szinkronban ezen elvárásaiddal, védekezésképpen előráncigálod az unalmasabbik kérdést: Miféle aljas szándék vezérelheti a szerzőt? Tudni akarod, hogy a kényelmetlen üzenetet melyik ürüggyel ignorálhatod a legkönnyebben! „Én nem is vagyok ilyen!” Ok, majd kiderül.

Kezdjük azzal, hogy én felfedem lapjaimat. Lehet, hogy már tudod, de ha nem, akkor most elárulom: Írtam egy pár cikket a csajozásról férfitársaimnak címezve. Váratlan csavar következik: Nem annak naiv reményében tettem ezt, hogy ténylegesen segíthetek rajtuk. Az érdekeim mást diktáltak. Ha egy percig is elhittem volna, hogy a konkurencia megszívlelheti szavaimat, akkor például azzal a tanáccsal láttam volna el őket, hogy csak nyugodtan dőljenek hátra. A dolgok majd kialakulnak. Valahogyan. Ha váratlanul éles akcióba csöppennének, akkor használják valamelyik könnyen memorizálható és határtalanul „vicces” csajozós dumát, a lehető legflegmább módon tálalva. Az instans siker garantált!

A szándékom valójában egyrészt az volt, hogy önmagam számára készítsek egy olyan emlékeztetőt, amit a nyilvánosság felruház némi extra kényszerítő erővel, másrészt EZT a cikket akartam felvezetni. A korábbi írásoknak az a célja, hogy megteremtsék a kontextust, a hangulatvilágítást ahhoz, ami most következni fog. Nem tudom azt ígérni, hogy végig kellemes lesz.

Ha már elolvastad a férfiaknak szánt tanácsaimat és arra következtetésre jutottál, hogy néhány árnyalati különbséget leszámítva, ezek ugyanúgy vonatkozhatnak a nőkre is, akkor gratulálok, nyertél egy rakás pontot! Megértetted a lényeget. Gondolj viszont arra, hogy milyen reakciókat váltott volna ki, ha egyből a csajoknak üzenem, hogy a siker érdekében próbálják fejleszteni húspiaci ajánlatukat. „Mit képzel magáról ez a bunkó, szexista, hímsoviniszta paraszt! Ő talán olyan nagy szám lenne?” Nem, de most ez is teljesen mellékes.

Ha nem volt türelmed végigszenvedni az eszmefuttatásaimat, akkor sincs okod bánkódni. Rövidesen előtted is minden világos lesz, hiszen még egyszer nekifutok a kihívásnak, ezúttal egy kicsit más perspektívából közelítve. A korrektség és hasznosság kedvéért kénytelen vagyok rávilágítani azokra a szempontokra, amelyek a női és férfi játszma közötti árnyalati különbségeket eredményezik.

Elmesélek neked egy rövid történetet:

  1. A király gyönyörű Lányát elrabolja Sárkány.
  2. A szomszéd király vitéz Fia útra kel, legyőzi a Sárkányt és megmenti a Lányt.
  3. Jutalmul megkapja a Lány kezét és egy fél királyságot.
  4. Ezután boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Belátom, hogy nem vagyok egy túl jó mesemondó, de ez alkalommal nem lesz emiatt gond. A történet úgy is maximálisan ismerős neked. Számtalan variánsával találkoztál már. A különböző legendákban, regényekben, de főleg a (hollywoodi) filmekben újra és újra felbukkan ez a klasszikus, sztereotip alapséma. A konkrét kihívás persze folyamatosan változik. Nem mindig a szerencsétlen sárkány a szenvedő alany. Néha ocsmány ork-seregeket kell lemészárolni, időnként nemzetközi terrorszervezetek szorulnak felszámolásra, máskor meg utcai táncversenyben kell diadalmaskodni… Így tovább, az emberi képzelőerő végső határáig. A főszereplők azonban ugyanazok: a Fiú és a Lány. A mese meg a szerelmüknek az eredet-története.

A fenti narratív vázlat egyfajta Rorschach-tesztnek is beillene. Az, hogy leghamarabb melyik részletében találsz problémát, tökéletesen felfedi, hogy melyik politikai/kulturális ideológiának vagy szolgája. A feminista azonnal megérzi benne a szexizmus szagát: a Lány gyenge, passzív, teljesen ki van szolgáltatva helyzetének és egyetlen erénye a szépség. Ez egy nagyjából helyes észrevétel. Női szemszögből elsőre egy meglehetősen előnytelen pozíciónak tűnik, egészen addig, amíg észre nem vesszük, hogy a Fiúnak ahhoz, hogy a Lány méltó párja lehessen, előbb le kellett vágnia egy Sárkány összes fejét, ami semmiképpen sem lehetett egy könnyű és veszélytelen feladat. A Kihívás úgy van megtervezve, hogy csak egy kivételes vitéznek sikerülhessen. A vitézség, annak minden kockázatával együtt, mindig a Fiú feladata. „Hát, nyilván!” De pontosan miért is?

Ezzel a mesével azért találkozunk ilyen sűrűn, mert újra és újra hallani akarjuk. Mindig akad valaki, aki némi apróért előadja nekünk a legfrissebb változatot. Az ősidők óta minden kisfiúnak az az álma, hogy idővel sárkányverő vitézzé váljon és minden kislány arra vágyik, hogy majd egy sárkányverő vitéz karjaiba hulljon, még akkor is, ha erős nőként, ő maga is képes lesz bezúzni a fenevad koponyáját. Ezek a fantáziák teljesen rendben vannak. Természetes jelenség, hogy az ember nagy dolgokról álmodozik. A bajok ott kezdődnek, amikor a kívánságok elvárásokká fejlődnek és a boldog élet mércéjének szerepét a mesék (gyakorlatban inkább a filmek) veszik át.

„Hát, köszi… Én meg tudom különböztetni a valóságot a tündérmeséktől! Nem vagyok hülye.” Nyugi, nem akartam semmi ilyesmit állítani. Tudom, hogy tisztában vagy azzal, hogy az élet rendszerint(!) nem követi a romantikus hollywoodi filmek forgatókönyvét, de mégis csalódottságot érzel, amikor ténylegesen szembesülsz ezzel a ténnyel. „De hát ez valahol természetes!” Nem, nem az. Itt van a patkány elásva.

(folytatás következik)

Címkék: vélemény férfiak szerelem nők társkeresés csajok pasik csajozási tippek

1 komment

pozkult.jpgA modern self-help mozgalom alfája és ómegája a pozitív gondolkodás és az ebből fakadó optimista világkép. A recept annyira jól működik, hogy már egy 11 milliárd dolláros ipart táplál. Úgy tűnik, sokan vagyunk, akiket izgat a kérdés, hogy miként válhatunk sikeresekké ebben a könyörtelennek tűnő, kaotikus világban. Az önsegítő guruk szerint a legfontosabb tennivalónk a pozitív gondolkodás következetes gyakorlása, ugyanis nagyobb eséllyel következik be a siker, ha előzetesen bíztunk benne.(Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy a „siker” alatt mit értünk) Ez eléggé hihetőnek tűnik. Ha a követjük józan paraszti eszünket, akkor könnyen beláthatjuk, hogy ebben a trükkben semmi rejtélyes nincs. Aki nem hisz saját sikerében, az csak ímmel-ámmal végzi dolgát és az első komolyabb akadálynál feladja próbálkozást. Ráadásul a dicsőség felé vezető utaknak gyakori jellemzője a pofátlanul magasra tekert nehézségi szint. Aki valamit el szeretne érni, az felkészülhet a csalódások lélekromboló sorozatára. A pozitív gondolkodás azonban elegendő üzemanyagot adhat ahhoz, hogy átvészeljük a fájdalmas szakaszokat, amelyeken a remélt sikernek még csak a nyomát sem látjuk. Ehhez viszont sajnos szükséges egy jó adag makacs irracionalitás is. A győzelemben akkor is kell hinni, ha annak a valós esélye statisztikailag elhanyagolható. Itt kezdődnek a bajok.

Ha egyvalamit megtanulhattunk volna az emberiség történelmének százezer éve alatt, akkor ez a következő: képtelenek vagyunk csínján bánni az irracionalitással. A többségnek fel sem tűnik a jelenléte, viszont azok, akik felfedezték a benne rejlő manipulációs potenciált, hajlamosak visszaélni vele. Csoda lett volna, ha a vágyvezérelt babonaságok veszélyes határát súroló, de az önmagában még hasznos hatásokkal járó pozitív gondolkodás hírneve nem esik áldozatául a szellemi korrupciónak. Nem ez történt. Kiérdemeletlenül magas piedesztálra emelték és messiások gönceibe öltöztették. A nyugati kapitalista szférában az üdvözülés már csak általa lehetséges. Lehet, hogy ez hirtelenjében túlzásnak tűnik, de könnyen demonstrálható, hogy nem az. Ki lehet próbálni. Csak a megfelelő körben kell felhozni a témát. Aki megmerészeli kérdőjelezni a pozitív gondolkodás hatásának korlátait, olyan reakciókra számíthat, mint azok akik, a többi népszerű vallásos ideológiát kritizálják. Az optimisták szektájának fanatikus tagjai személyes támadásnak veszik, ha valaki azt próbálja elmagyarázni nekik, hogy a sikerhez nem elegendő a puszta hit és a konstans mosoly. A racionális párbeszéd ezen a ponton már lehetetlen.

A pozitív gondolkodás mechanizmusa egy veszélyes logikai csapdát rejteget. Ugyanis kimondja, hogy ameddig a gyakorlója őszinte optimizmussal tekint a jövőbe, addig a jó dolgok bekövetkezése elkerülhetetlen. Azonban, ha hite megtörik, azonnal elveszíti az esélyét a hepiendre. Ilyen cseles premisszákkal az összes elképzelhető gyakorlati példa csak az elmélet igazát támaszthatja alá. Aki optimista, az vagy már sikeres, vagy hamarosan az lesz. A sikertelenek meg nyilván nem bíztak eléggé önmagukban vagy a rendszerben. Ezért jártak pórul. Rendkívül kényelmes magyarázat ez. Bombabiztos. Viszont ami technikailag cáfolhatatlan, annak semmi köze a nincs tudományossághoz. De hát kit zavar ez? Nos, engemet igen. Amíg az optimizmus megtérülésének bizonyítékát a láthatatlan jövőbe lehet tolni, és az időnként felmerülő kétségeket a nem kívánatos negatív gondolkodás megnyilvánulásának (gondolatbűnnek) bélyegezni, addig a hívő elméje előtt el van zárva az összes lehetséges kiút. Nem marad számára más, mint a vak hit.

Ezzel a klasszikus sémával már többször és több formában találkozhattunk. Nem véletlenül. Egyszerűen nem létezik, ennél jobb módszer az egyének és a tömegek manipulációjára. El lehet szórakozgatni az irracionális félelmek terjesztésével, de az ember mégis szívesebben figyel arra, amit ő maga is el szeretne hinni. Az elnyomó kommunista diktatúrák is az utópista jövőképre építették propagandájukat. Lehet, hogy a jelenben hiányok és nehézségek vannak, DE irtózatos sebességgel haladunk a ragyogó jövő felé! A következő kanyar után már látszani is fog a csodálatos földi proletár-paradicsom! Csak kitartást, elvtársak! Természetéből fakadóan a kapitalizmust is hasonló optimista víziók hajtják. Keményebben tekernek a mókuskerékbe zárt alkalmazottak, ha hisznek benne, hogy a munkájuk előbb-utóbb mesés gazdagsághoz juttathatja őket. Nem olyan meglepő, hogy pont a vállalati szférában a legelterjedtebb ez a fajta kötelező optimizmus. Minél kisebb az esélyed a komoly jövedelemek megszerzésére, annál erősebb dózisban kapod az inspirálónak szánt siker-történeteket. Ez a pozitív gondolkodás normál keretei között, még nem lenne egy gyanús dolog. Kell néha egy kis motiváció. A kérdés viszont az, hogy melyik ponton ér véget az őszinte biztatás és hol kezdődik az agymosás?

A pozitív gondolkodást szentesítő világkép minden esetben tökéletesen alkalmas az aktuális a társadalmi status quo legitimációjára. Minden felelősséget kegyetlenül áthárít rád a következőképpen:

1. A siker alapja a pozitív gondolkodás.

2. Te magad döntheted el, hogy milyen gondolatokat „engedélyezel” a fejedben.

3. Az első két pontból következik, hogy az eredményeidet, legyenek azok jók vagy rosszak, te magad választottad. A sikertelen emberek ezért megérdemlik sorsukat, hiszen ezt akarták. Ezt vonzották be.

Tehát, ha változtatni akarsz az életeden, akkor változtass ezen a vesztes mentalitásodon. Embereld meg magadat! Gondolj csak a jó dolgokra! Vigyorogj! Ugye, máris jobb? Nekünk mindenképpen az. A hangulatunknak jót tesz, ha nem kell a sanyarú képedet és végtelen panaszaidat elviselnünk! Negatív kisugárzásoddal ne zavarj bele az auránkba! Csak mosolyogj és meglátod, minden jó és szép lesz! Kitartást hozzá!

Címkék: vélemény gondolkodás optimizmus pozitív szekta

Szólj hozzá!

hunrom.jpgMost egy érzékeny olyan témát veszek elő, amin erdélyi magyarként már régóta rágódok. Az írásom nem lesz mentes minden indulattól és feltehetőleg érződni fog rajta az elfogultságom. Igyekeztem a lehetőségekhez képest objektív maradni, de az ilyesmi nem mindig sikerülhet.

Az együttélés nehézségeit firtató román-magyar párbeszédnek az a legszembetűnőbb jellemzője, hogy gyakorlatilag nem létezik. Az általános vélekedés, hogy ezekkel nincs miért tárgyalni! Ha valamilyen kommunikáció-féleség néha mégis létrejön, akkor az két formában nyilvánulhat meg:

A. A tömeg vagy az internet biztonságos bástyája mögül, neurotikus zászlóráncigálással kísérve, teli torokból hőbörgünk a másik fél irányába. Az ilyen békésnek és hazafiasnak mondott, egyéni vagy csoportos akciók során sok rizsa elhangzik, de ezeknek a lényegét simán össze lehet foglalni 4 szóban: „Dögöljetek meg mocskos magyarok/románok!” Még ha némelyik szelídebb résztvevő ennél árnyaltabb és pozitívabb üzenetet szándékozna is átadni, biztosra lehet venni, hogy abból a másik fél csak az előző négy szavas szlogent fogja kivenni. Lehet, hogy elfogult beidegződés részemről, de ha valaki piros-sárga-kékre festve parádézik az orrom előtt, akkor én automatikusan, a lelki fülemmel, hallani fogom a „bozgor, mit keresel az ÉN országomban?” kérdést. A válaszom természetesen nem is lehet más, mint egy diszkrét utalás az illető személy idősebb nőrokonának a nemi szervére. Tíz esetből kilencszer, ezzel nem is reagálnám túl a helyzetet. Ha nem így lenne, ha a nemzeti jelképeket ők sem a passzív-agresszív provokáció standard eszközeiként használnánk, nem alakulhatott volna ki akkora hisztéria a székely zászló körül sem.

B. A „párbeszédnek” a másik elterjedt formája az álszent, álnaiv egymás nyakába borulás és emlékezés a közös múltunk során összekovácsolt testvériségünkre. A pálinkagőzös, cujka-ittas hevületben rádöbbenünk arra, hogy mindannyian részei vagyunk ugyanannak az univerzális Egésznek és a román-magyar barátságot a Fennvaló is eleve elrendelte. Azonban egy-két szinttel mélyebben, valójában itt is ugyanúgy gondolkodunk, mint az előző pontban bemutatott habzó szájú hőbörgök, csak hát esetenként nincs meg az a biztonságos bástya, ami mögé bújni lehetne. Szemtől-szembe, one-on-one kénytelenek vagyunk felvenni a vigyorgós maszkot. Extra bónuszként elhitethetjük magunkkal is, hogy megértők és toleránsak vagyunk, felette állunk a sok felesleges primitív acsarkodásnak. Az ilyen éles helyzetekben mindent megteszünk azért, hogy az előítéleteinkkel még véletlenül se nézzünk szembe. Minden okés! Nincs itt semmi konfliktus! Tovább lehet lépni!

Félreértés ne essék, nem próbálom úgy beállítani, hogy a román-magyar ellentétek egy tökéletes szimmetria mentén kristályosodnának ki. A látványosan egyenlőtlen erőviszonyok mellett ez lehetetlen lenne. Az országban 14szer több román van, mint magyar, ami a demokrácia logikája alapján azt jelenti, hogy úgy is az lesz végül, amit ők akarnak. Az elnyomásnak az iránya csak egy lehet. Ettől függetlenül, a hangosabbak közöttük időnként -ironikus módon- képesek azon siránkozni, hogy a hivatalos szervek már megint velük akarnak kitolni. A saját hazájukban. Ez természetesen nem kizárólag román specifikum, de pontosan rámutat az elfogultság agybomlasztó veszélyeire. Az ilyen téveszmék hálójában hánykódó paranoid „hazafinak” fel sem tűnik, hogy számbeli fölényével visszaélve többet megenged magának, mint a másik oldalon állók. Neki még az enyhén Stockholm szindrómás szagú barátkozós játékba sem kell túl gyakran belemennie.

A minden önreflexió nélkül hőbörgőkkel valóban nincs miért tárgyalni. A tombolás nekik létszükségletük és egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy a konfliktusok csökkenjenek. Megvan a már tökéletesen működő ellenségképük. Ostobaság lenne részükről azt olyan könnyelműen eldobni és majd napokig-hetekig keresgélni egy új után! Szerencsére léteznek olyan román honfitársaink is, akikben nyomon lelhetőek a jóindulat csírái, akik képesek empátiával szemlélni minket. Ez persze nem azt jelenti, hogy mentesek lennének minden káros elfogultságtól. Itt viszont legalább van rá reményünk, hogy kellő türelemmel ezekre felhívjuk a figyelmüket. A toleráns román például alaposan fel van szerelkezve, egy-két szívmelengető anekdotával, amelyek alátámasztják, hogy jó magyarok nem csak a mesékben léteznek. Továbbá meg van győződve arról, hogy a két nép békében meglenne egymás mellett a gonosz politikusaik uszítása nélkül. Barátkozós kedvünkben hajlamosak vagyunk azonnal rábólintani ezekre a váratlanul nagylelkű érvekre. Valójában egyik sem túl meggyőző. Aki különösebb jelentőséget tulajdonít egy „jó magyaros” történetnek, mintha az valami rendkívüli dolog lenne, a saját kedvezőtlen előítéleteit leplezi le.(Hűha! Találkoztam egy zsidóval, aki nem a pénzemet akarta!) Másrészt miért gondolja úgy, hogy a politikusok csak bábként rángatják az embereket? Mi van, ha ez kicsit fordítva is működik? Mi van, ha egyes politikusok, olyan ügyeket képviselnek, amivel az emberek önmaguktól is egyetértenek? És legfőképpen: honnan tudja, hogy vajon ő nem esett-e áldozatául a manipulációnak?

Az olyannal érdemes elbeszélgetni, aki képes és hajlamos őszintén elgondolkodni a fenti kérdéseken. Ez viszont számunkra is egy szükségszerű lépés. A legegyszerűbb, ha abból indulunk ki, hogy mi magunk is elfogultak vagyunk és bizonyos dolgokat tévesen látunk. Még nem tudjuk, hogy hol a hiba, de miután megtaláltuk hajlandóak leszünk azt kijavítani. Miután ezt leszögeztük, elmondhatjuk, hogy erdélyi magyarként pontosan milyen problémákkal és félelmekkel küszködünk, hogy például egyáltalán miért merülhetett fel az autonómia kérdése. Kisebbségben lenni azt jelenti, hogy folyamatosan ki vagy szolgáltatva az uralkodó többség indulatának. Még ha az adott pillanatban stabil is lenne a helyzeted, a fejed felett ott lebeg a negatív irányú változások veszélye. Ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor jó eséllyel téged választanak meg bűnbaknak. Mert nagyon könnyű. Ráadásul ezt a helyzetet nem te magad választottad. Ide születtél. Ha máshova költöznél, ott szintén egy kisebbséghez tartoznál. El tudod fogadni, hogy a kisebbségi lét bizonyos természetes gyakorlati kellemetlenségekkel jár. Az érvényesüléshez meg kell tanulj egy másik nyelvet, ami esetleg egyáltalán nem hasonlít a tiedre és ezért az elsajátítása sem lesz túl könnyű. Azt viszont nehezen tudod elviselni, hogyha ezeken felül, szándékosan rosszindulatból még több akadályt görgetnek az utadba. Ha az anyanyelved puszta használata egy provokatív cselekménynek minősül, és ha éreztetik veled, hogy te csak másodrangú állampolgár vagy, akkor ezek egyrészt sértik az emberi méltóságodat, másrészt emlékeztetnek a helyzeted kiszolgáltatottságára.

Akiben van kis empátia, az meg tudja érteni ezeket a problémákat, hiszen nem annyira idegenek egy átlagos ember mindennapi tapasztalataitól. Mindenki került már olyan helyzetbe, ahol ő volt a kisebbség és érezte ennek kellemetlen következményeit; szenvedett, amikor a meghunyászkodásnak az egyetlen alternatívája a megtorlások elviselése volt. Nincs rá garancia, hogy ez az érvelés meghozza gyümölcsét, azonban kétségtelen számomra, hogy a legrosszabb stratégia a történelmi jogokra való hivatkozás. Ez a trükk csak akkor működhet, ha a vitában álló mindkét fél egyetért legalább a történelmi alapokat illetően. Erről a mi esetünkben szó sem lehet. Az unalmas „ki volt itt előbb?” nevű játszma képezi a magyar-román szópárbajok törzsét. Ők nem fogadják el a mi verziónkat és lehetőséget sem adnak arra, hogy ezen bármilyen új bizonyíték változtasson. Mi meg ugyanúgy kapásból elutasítjuk az ő forrásaikat, hiteltelennek és mesterkéltnek bélyegezve azokat. Az ilyen vita teljesen felesleges, hiszen egyáltalán nem számít, hogy kinek van benne igaza, ameddig a felek az igazság mércéjét a saját politikai céljuknak való megfelelés kritériuma alapján választják ki. Az igaz, ami nekünk jó. Punkt. A történelmi jogokra való hivatkozást a meggyőzés céljából használni nemcsak simán felesleges, hanem egyenesen kontraproduktív is lehet. Még a jóindulatú románnak is „eszébe juthat”, hogy mi bizony az ő őseinek földjét bitoroljuk és azzal, hogy ők nagylelkűen megengedték nekünk, hogy itt éljünk már többszörösen teljesítették, amit a vendéglátói illem megkövetel. Az ő házuk, az ő szabályaik. Ha akarunk valamit, akkor térden csúszva könyörögjünk érte, amíg esetleg megszánnak.

Azt, hogy a román állam alsóbbrendű polgárként tekint ránk, mi azzal bosszuljuk meg, hogy könyörtelenül lenézzük a románokat. Ezt lépten-nyomon igyekezünk éreztetni velük. Hibás leegyszerűsítés lenne ezen magatartásunkat egyszerű ellenreakcióknak beállítani, hiszen ennek valószínűleg stabil történelmi alapjai vannak. Egy tipikus magyarországi magyar is könnyen egyetértene a kijelentéssel, miszerint a román egy alsóbbrendű civilizációnak a sarja. Így elég nehéz kiépíteni egy kölcsönös szimpátiát. Ha belegondolok, a legbosszantóbb érzés, amit valaki az irányomba közvetíthet, az a megvetés. Inkább gyűlöljön! Ha még arra sem talál méltónak, akkor nem sok reményt látok a barátságunkra. Ráadásul minél inkább küzdök a saját önértékelési problémáimmal, annál fájóbban érnek a becsmérlések. A románok meg a magyarokhoz hasonlóan, és talán még egy fokkal intenzívebben is, a saját nemzeti szintű kisebbségkomplexusuktól szenvednek. Nehéz kollektíven büszkének lenni, ha az országod az etalonnak tartott Nyugat-Európához viszonyítva látványosan le van maradva minden releváns téren. Mi dacból tapossuk az érzékeny pontjukat és csodálkozunk, hogy valamiért nem kedvelnek viszont.

A mi érdekünk lenne, hogy kezdeményezzünk egy őszinte párbeszédet és azt a lehető legracionálisabb mederbe tereljük. Ez addig nem történhet meg, amíg nem gyakorlunk elegendő önkritikát és nem kérdőjelezzük meg a saját önfényező mítoszainkat. Ezen a ponton ér engemet utol a pesszimizmus. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez milyen forgatókönyv alapján következhetne be. Elnézve a szembenálló felek hajlamát arra, hogy suttyó etnicizmust hazaszeretetnek hazudva terjesszék, úgy gondolom, hogy érdemi javulás leghamarabb akkor várható, ha az ország gazdasági helyzete radikálisan feljavul és a jóllakott társadalomban az ilyen régies törzsi-ellentétek mellékes szempontokká változnak. Addig marad a hőbörgés és a kétszínűsködés. Ezeket meg azok nyerik, akik többen vannak. Nem mi.

Címkék: vélemény politika magyar gondolatok megmondás román Erdély

Szólj hozzá!

Az első rész itt, a második meg ott olvasható.

szemet.jpgA saját fantáziavilágába révedő ember cinikusnak érezheti a társkeresés és az egyéb szolgáltatások piaca közé húzott párhuzamot. Ugyanis a piac pofátlanul elvárja, hogy abszolút mindenért fizessünk, még akkor is, ha a zsebünk üres. Ez meg nem egy túl romantikus mechanizmus. Ő inkább valami olyasmiben szeretne hinni, hogy az Univerzum Misztikus Törvényei, vagy akár maga a Teremtő, előbb-utóbb alanyi jogon biztosítják számára a vágyainak tökéletesen megfelelő párt. Mindezért cserébe neki szinte semmit sem kell tenni, csak várni, hogy a csoda megtörténjen. Az érdemek kérdése fel sem merülhet, hiszen ő maga is egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda, aki ebből kifolyólag nyilván nem elégedhet meg maga mellett holmi csúnyácska szürke egerekkel! Az olyanokat inkább másoknak osszák ki!

Ugyanis ha történetesen nem őróla van szó, a piaci hasonlat hirtelen intuitív értelmet nyer. Lenézően mosolyog a csekély vonzerővel megáldott, öregedő kolléganőjén, aki még mindig a fehérlovas hercegre várakozik és meglepetésként éri, ha lepukkant szomszédját egy bombanő oldalán látja. Nem arról van itt szó, a hogy túlzottan romantikus ember magát tökéletesnek képzeli. Tisztában van hibáinak egy jelentős hányadával, de ennek ellenére reménykedik, hogy a világ vele valamiért kivételezni fog és szemet huny ezek felett. Ha nem is tudja kézzelfogható tényekkel alátámasztani, önmagát egy mélyebb szinten mégis többnek érzi a konkurenseinél. A vágyvezérelt gondolkodás rózsaszínű csapdájába esett. Onnan kimászni sajnos csak kevésnek sikerül. A kényelmetlen realitásoktól elszakadva nagyon hinni akar valamiben, ezért is hinni fog. Egy ideig…

Az igazi bajok akkor jelentkeznek, amikor a vágyak és valóság közötti szakadék egyre világosabbá kezd válni. Ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. Elég hozzá néhány kellemetlenebb visszautasítás vagy egyéb csalódás. A váratlan belső válság megoldására hozott reakció, azonban még véletlenül sem a szerelemről és párkapcsolatokról szóló alapelképzelések újraértelmezését eredményezi. A romantikus álmodozó ilyenkor rendszerint átmegy a gyűlölködő cinikusba. Ha férfi, akkor a nőket, ha nő, akkor a férfiakat hibáztatja saját sikertelenségéért. Határozottan leszögezi, hogy ezek mind olyanok. Az „olyanok” alatt lehet érteni minden negatív jelzőt, ami egy a felajzott pillanatban a fejébe tódulhat. Hogy merészel ez a buta liba szembemenni az Univerzum Misztikus Törvényeivel? Hát nem tudja ez, hogy a Jóságos Teremtő nekem ígérte őt, legalább erre az éjszakára? Én egy egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda vagyok! Ha valakinek ez nem elég, akkor a hiba csak benne lehet!

Meggyőződésem, hogy a nemek közötti ellenségeskedések fő okozói a rózsaszínű tévképzetek és az ebből fakadó önző elvárások. A nők felé irányuló gyűlölet mögött nem valami gonosz patriarchális összeesküvés bujkál, hanem csak egy ösztönös szemlélet, ami a nőre az életben való részvétel jutalmaként tekint. (Ha már itt tartunk, akkor gyorsan jegyezzem meg, hogy a dolog fordítva is így működik! Lehetne hibáztatni Hollywoodot, vagy akár a romantikus irodalmat, azonban ezek is csak a belénk kódolt vágyvezérlésű világszemléletre alapoznak. Azért fogyasszuk szívmelengető termékeiket, mert segítenek nekünk hinni abban, amiben szeretnénk.) Amikor a várt jutalom elmarad, akkor aktivizálódik a savanyú szőlő effektus: akinek nem kellünk, az nem érdemel meg minket! Átgondolatlan döntésével csak magát írta le. Kiharcolta jogos megvetésünket és ezt természetesen éreztetjük is vele.

Nem meglepő tehát, olyan ritkán kapunk egyenes, őszinte választ egy nőtől, arra a hasznos kérdésre, hogy mégis milyen férfit szeretne? Ahhoz, hogy a megbotránkoztatást elkerülje, a válaszában nem szerepelhet semmilyen konkrét, objektív, mérhető szempont, bármennyire is racionális legyen az. Ugyanis ha férfihallgatóság nem érzi, hogy képes lenne megfelelni ezeknek a mércéknek, azonnal felhangzanak a standard vádak: Fuj! Buta, pénzéhes, felszínes, számító lotyó! Ilyenkor a nőnek nem marad más választása, mint diplomatikusan nyilatkozni különböző semmitmondó közhelyek formájában (lásd az örök klasszikus és rejtélyes kisugárzást), esetleg olyan tulajdonságokat felsorolni, amiket alapból minden férfi magáénak érez. Nem háborodik fel senki azon, ha egy nőnek okos, vicces és kiegyensúlyozott férfi kell, annak ellenére, hogy valójában ezek nem mindenkire jellemző tulajdonságok.

Remélem sikerült valamelyest érthetően érvelnem amellett, hogy ha a társkeresést nem egy piaci típusú mechanizmusként fogjuk fel, végeredményében egy sokkal cinikusabb és beképzeltebb világképhez jutunk. Hogy még tisztább legyen: a piaci metafora nem azt állítja, hogy a szerelem csak pénzért jár, hanem hogy hozzánk hasonlóan a kiszemeltünk is saját elvárásokkal rendelkezik és nem az ő hibája, ha ezeknek mi nem felelünk meg. Ez olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy szinte szégyellem magamat amiatt, hogy külön leírtam.

Elfáradtam, majd később folytatom…

Címkék: férfiak szerelem nők csajozás csajozási tippek

1 komment

conspiracy-theorists.jpgKezdjük rögtön egy merész általánosítással: A szellemileg egészséges magyar ember rajong az összeesküvés-elméletekért. Ha ez valakire történetesen nem találna, akkor valószínűleg egy olyan személlyel van dolgunk, akit túlzottan lefoglalnak a saját kis hétköznapi problémái. A nagy-világ zavaros eseményeinek részletekbe menő követésére nem marad elég ideje. Hiba lenne őt ezért lenézni, annál is inkább, mert amikor valamelyik eget-rengető történés hírére felkapja fejét, azonnal a helyi konspirációs szakemberhez rohan a magyarázatokért.

Miért ne lehetnénk pont mi azok, akiknek véleményét ilyenkor kikérik? Az Olvasó most biztos arra gondol, hogy ez csak hiú ábránd, hiszen konteó-expert diploma megszerzéséhez kiemelkedő intelligenciára és sokévnyi kutatásra van szűkség. Pedig nem! Elegendő követni az alábbi egyszerű, nyolclépéses receptet:

 

  1. Figyeld meg, hogy mi történik a világban. (Azért ne szánj túl sok időt erre a lépésre!)

  2. A zajló események és folyamatok közül ragadj ki egy izgalmasabbat.

  3. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon ki profitálhat a legtöbbet a dologból? Puff! Máris megvan a bűnös!

  4. Ezután könnyen megfogalmazhatod elméleted alap-hipotézisét a következő formátumban: Az <esemény> mögött az <eseményből_profitáló> áll.

    Ezen a ponton két probléma is felmerülhet:

    1. Nem könnyű beazonosítani egy profitáló személyt vagy csoportot.
    2. Nem tűnik úgy, hogy a kiszemelt gyanúsított valóban képes lenne önerőből megvalósítani mindazt, ami végbement.

     

    Ilyenkor nyilván a Globális Árnyékhatalom tevékenykedésével van dolgunk. Céljuk a pénz és a totális hatalom és ezért mindenre képesek. Ennyi.

  5. Ha megvan a hipotézis, akkor a nehezén már szerencsére túl vagy! Azonban a hihetőséged érdekében érdemes néhány extra bizonyítékot is keresni. Ez általában körülbelül fél óra guglizást vehet igénybe.

    Ritka esetekben ez a szakasz váratlanul nehéznek bizonyulhat. Ilyenkor nem szabad elcsüggedni! Emlékezz a hagyományos bölcsességre, hogy aki nagyon keres, az végül talál valamit! Az elméleted nyilván szolid, mint a beton. Csak egy kis türelemre van szűkséged. Az elkövetők nem lehettek annyira alaposak, hogy tevékenységüknek minden inkrimináló jelét eltűntessék! Kitartás!

  6. Tipp a haladóknak: Az esztétikai szempontokat itt sem szabad hanyagolni. A szexi összeesküvés-elmélet a közérthető mondanivalója ellenére fel van díszítve egy rakás barokkosan komplikált összefüggéssel. Ezeket úgy lehet a legkönnyebben elkészíteni, hogy sorra vesszük a vizsgált eset aprócska részleteit és a kreatív fantáziánk segítségével kimatekozzuk, hogy azok vajon milyen módon kapcsolódhatnak az elméletünkhöz.

  7. Oszd meg mindenkivel kutatásaid eredményét.

  8. Profit!

 

Vigyázat! Majdnem kihagytam a legfontosabbat. Nem válhatunk komoly összeesküvés-elmélet tervezőkké a megfelelő mentalitás nélkül! Ezért sürgősen szabaduljunk meg az ostoba gondolatoktól, amelyek azt sugallnák, hogy a világ néha átláthatatlanul összetett és kiszámíthatatlan, mi magunk meg hajlamosak vagyunk az elfogultságra, és túlzottan vágyunk az egyszerű magyarázatokra!!!

Címkék: konspiráció összeesküvés konteó

Szólj hozzá!

csajozas2.jpgSzeretném ma azzal kezdeni, hogy megismétlem az előző epizód fő következtetését, miszerint hibás megközelítése a társkeresési problémának a különböző manipulatív trükkök utáni kutatás. Ehelyett inkább arra lenne érdemes koncentrálni, hogy szép lassan olyan emberré változzunk, akit „vágatlanul” is könnyebb szeretni, mint a korábbi önmagunkat. Ez nem csak amolyan lazán átugorható erkölcsi dilemma, hanem egy konkrét gyakorlati szempont. Nem biztos ugyanis, hogy a trükkök működnek. Egy kismacska nagyon nehezen tudja hozniaz autentikus oroszlánüvöltést és még ha valahogyan sikerülne is neki, azonnal látják rajta, hogy nem egy afrikai szavannákon nevelkedett fenevad. Azok sokat tapasztalt szoknyavadászok, akiket a való életből ismerünk és irigyelünk, nem a könyvekből vagy az internetről összeszedett cselekre alapoznak. Egyszerűen csak gondolkodás nélkül csinálják azt, ami ösztönösen jön. Nekik működik, mert összhangban van üzenetük tartalma, annak a formájával.

Hogy még tisztább legyen a dolog, a mondanivalómat Ellen Fein nagy sikerű könyvének példájával szeretném demonstrálni. A Titkos szabályok elvileg a nőknek segítene behálózni a Mister Igazit. Többek között olyan hasznos tanácsokkal látja el a tartós szerelemre vágyakozó hölgyeket, hogy azonnal szakítsák meg a kapcsolatot azzal a férfival, aki nem vásárol nekik romantikus ajándékot Valentin-napra. A könyv alaptézise, hogy a férfit a vadászösztön hajtja, és annál többre fogja értékeli a nőt, minél keményebben kellett megdolgoznia a társaságáért. Ebből kiindulva logikusnak tűnik a stratégia: nehezen elérhető kell lenni. Hadd erőlködjön a szerencsétlen! Azt szereti!

Nos, lehet hogy jobban ízlik az a vad, amit öt napon keresztül üldöztem árkon-bokron túl és amiből végül, egy ádáz küzdelem fénypontjaként, a saját két kezemmel szorítottam ki a lelket, hosszabb távon mégis kényelmesebben oltja éhségemet a pizza, amit saját ízlésemnek megfelelően rendeltem. Nem azért rohangáltunk a vacsoránk után az erdőkben annak idején, mert olyan jó buli volt a vadászat, hanem mert ennyire keményen meg kellett dolgozni azokért az éltető kalóriákért. Végül ilyen elgondolásból hagyta ott az emberiség a vadászó-gyűjtögető életformát. Felhasználó-barátabb volt az állattenyésztés meg a növénytermesztés. Amit ezzel mondani akarok a következő: ha az alapvető létszükségletek biztosításáról van szó, a nehézségi szint növekedése nem feltétlenül jár az élvezeti faktor emelkedésével. Hasonlóképpen a legtöbb férfi azért keres barátnőt, mert szüksége van egy társra és nem azért, mert annyira élvezné magát a „vadászatot”. Van olyan nő, akire kénytelenek vagyunk intenzívebben hajtani, de ennek az okát az adott nő rendkívüli népszerűségében találhatjuk meg. Mivel ő mindenkinek kell, könnyen megengedheti magának, hogy ne ugorjon azonnal az első rá mosolygó csávónak az ölébe. A gyémánt sem azért olyan pofátlanul drága, mert önkényesen egy magas összeget írtak az árcímkéjére, hanem mert ahhoz képest, hogy mennyien vágyakoznak rá, viszonylag kevés ilyen kő található a Földön.

Ellen Fein nem fejti ki kellő hangsúllyal, hogy közel sem elég egyszerűen eljátszani a nehezen megkaphatót, hanem valóban olyan személynek kell lenni, aki előtt hosszú sorokban kígyóznak a potenciális Igazi jelöltek. Csakhogy ehhez az előnyös pozícióhoz, nyújtani is kellene valamit cserébe. Aki drágábban akarja eladni magát, mint a saját piaci értéke, az könnyen lehet, hogy hoppon marad. Arra már nem is térek ki külön, hogy a nehezen-megkaphatósdi játékot nem lehet a végtelenségig játszani. Az emberek hajlamosak kevésbé értékelni azt, ami szerintük már biztosan megvan, és a házasság (ami a könyvben a végső cél) jó eséllyel rátesz majd erre az érzetre. A taktikusan távolságtartó „társat” meg amúgy sem fogjuk hosszú távon elviselni. Nem marad más lehetőség, mint a valóban jó minőség folyamatos nyújtása. Arra viszont senki sem szeret gondolni, hogy ő esetleg erre képtelen lenne, vagy ami rosszabb: meg is kellene dolgozzon érte!

Nem csak azért kötekedek, a Titkos szabályok ostoba tanácsaival, mert azok a nőket tanítják egy végeredményében mindenkire nézve destruktív manipulációra, hanem mert egy kísértetiesen hasonló gondolatmenet a férfiaknak szóló csajozási irodalomban is stabil helyett kapott. A profi szoknyavadászok tudománya lényegében abból áll, hogy hogyan kell határozottan nyomulni egy nőre, úgy hogy közben sikeresen elhitetik vele, hogy igazából nem érdekli őket annyira. Kell is, meg nem is. Ha ügyesen csinálják, akkor a hölgy kerül olyan helyzetbe, hogy neki kell bebizonyítania, hogy tényleg megérdemli a férfi figyelmét és nem csak pazarolja az ő drága idejét. Ez lenne az alapelképzelés és megvannak hozzá a sunyi kis trükkök, amikkel ezt elvileg el lehet érni. Érdekesen hangzik, ugye? Amiről a kezdő donjuanok itt is hajlamosak megfeledkezni, az maga a termék, amit eladni szeretnének: vagyis a saját párkapcsolati szolgáltatásuk.

Nem véletlenül használom a piaci párhuzamot. Szerintem a társkeresés sem működik másként. Magunk is egy kereslet és kínálat részei vagyunk. Tudjuk, hogy körülbelül mi az, amit szeretnénk. Legyen szőke, legalább közepesen nagy mellű, szeresse a FC Barcelonát és videojátékokat. Viszont nem vagyunk egyedül ezekkel a kívánságokkal. A felsorolt paraméterekkel rendelkező lány társaságára több jelentkező is lehet. Ezen a ponton az ő térfelére kerül a labda és ő is válogathat a saját elvárásai szerint. Legyen a férfi, nagy, szőrös és tudjon énekelni. A repedtfazék-hangú csupasz csigák ebben a játszmában rosszul fognak járni. Lehet, hogy meg kell elégedjenek egy olyan lánnyal, aki a Real Madridnak szurkol…

Még mielőtt bevetnénk magunkat a társkeresés kegyetlenül véres harcába, őszintén tisztáznunk kell valamit. Mi az, amit tényleg ajánlani tudunk a jövendőbeli társunknak? Milyen előnyökkel rendelkezünk a konkurenciához képest? Miben vagyunk jobbak másoknál? Mit tudunk letenni az asztalra? Ezek sajnos elég kellemetlen kérdések lehetnek. Azonban ha nem sikerül kielégítő választ adnunk rájuk, akkor legfeljebb csak ki fognak röhögni, amikor szívünk választottjának próbáljuk bemesélni, hogy pont nem érünk rá, mert az Univerzum egy távoli sarkában szűkség van ránk egy forradalom leveréséhez.

Itt a folytatás.

Címkék: tippek csajozás csajozási tippek

20 komment

a-cancer-cure.jpgA Facebook lakosaként hetente átlagban másfélszer találkozok olyan írásokkal, amelyekben az alábbi két fő állítás fogalmazódik meg:

1. A rák ellenszere már ismert, de…

2. Ezt az ellenszert a gyógyszeripar szándékosan eltitkolja, mert a meglévő kevésbé hatásos kezeléseket szeretnék sok pénzért ránk tukmálni.

Nem vagyok otthon az orvosi tudományokban és szinte semmit sem értek a gyógyszerekhez, ezért az első állítással nehezen tudok szembeszállni. Ellenben kicsit furának tartom, hogy egy elvileg „ősidők óta” alkalmazott gyógymód ennyire képtelen lenne széles körben elismerést nyerni. Ha valami tényleg egyértelműen működik, akkor hogyan maradhat rejtett, főleg a mai világban, ahol az ilyen típusú jó hírek rendszerint futótűzként terjednek az interneten. Ha a gyógyszeripar gonoszkodásairól már amúgy is szinte mindenkinek van tudomása, akkor a tömeges gyógyulások örömhíre hogyan kerülhette el a szenzációhajhász mainstream média figyelmét?

Lehet, hogy az összeesküvés sokkal ravaszabb mint én képzelem, de akkor is van itt némi logikai zavar a motivációk körül. Értem én, hogy a pénz körül forog a világ, de még senki sem súgta meg a gyógyszeriparos fejeseknek, hogy a valóban hatásos szereket sem kötelező ingyen adni? Pláné azokat nem! Teljesen mindegy, hogy a csodaszert sellő könnyekkel kevert, sárkány tűzzel szárított, unikornis spermából állítják elő, vagy olyan ételmaradékokból, amik egy hétköznapi hűtőszekrény mélyén lapulnak, a végső termék piaci értékét itt is a kínálat-kereslet standard szabályai fogják meghatározni. Figyelembe véve a fennálló szükségleteket és a lehetőséget az életmentő recept titkosítására könnyen beláthatjuk, hogy a csodaszer gyártója a konkurenciát földbe tiporva, eszméletlen mennyiségű pénzt kaszálhatna. És erről inkább lemondanának?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy pontosan miért is vált a rák a 20. és 21. század „trendi” betegségévé. Az első számú kockázati tényezője az életkor. Manapság pont a modern orvostudománynak köszönhetően élünk sokkal többet, mint elődeink, ezért olyan problémákkal is gyakrabban találkozunk, amelyek korábban ritkaságszámba mentek. Ha a rák az egyik napról a másikra megszűnne, a gyógyszeriparnak akkor sem kellene csomagolnia, még akkor sem, ha valamiért nem tudná eladni az ellenszert. Egyszerűen csak más betegségek vennék át a rák helyét, a piac meg alkalmazkodna, ahogyan eddig is alkalmazkodott. Az orvostudomány mögötti szakértelem nem válna feleslegessé. Az ősi kuruzsló sámánok is komoly hatalomhoz jutottak azáltal, hogy ők ismerték a legalaposabban a környezetükben megtalálható gyógynövényeket és egyéb szereket. Az egészség védelme mindig is üzlet volt és ez nem fog rövid időn belül megváltozni.

Akkor sem zuhanna össze a gyógyszeripar, ha valamilyen véletlen csoda folytán az emberek immúnissá válnának minden betegséggel szemben. A meglévő tudásukat akkor arra összpontosítanák, hogy olyan szereket gyártsanak, amelyek nem az emberi biológiai rendszerben felmerülő hibákat javítják, hanem azok kapacitását a normális szint fölé növelik. Ezen a téren a lehetőségek tényleg korlátlanok. Ki nem adna egy rakásnyi pénzt, egy olyan tablettáért, ami percek alatt megduplázza az intelligenciát (vagy valami mást)? Hiba lenne lebecsülni a kapitalizmus alkalmazkodóképességét és a kapzsiság kreatív hajtóerejét. Ha valamire fizetőképes igény van, de mégsem található meg valamelyik (legális vagy illegális) piacon, akkor az a dolog szinte biztos, hogy (még) nem létezik.

Címkék: rák összeeskűvés

Szólj hozzá!

csajozas-pua.hu_1.jpgEddig sem akadályozott meg a hozzá nem értésem, hogy nagyképű véleményeket hangoztassak különböző érzékeny témákban. Most azonban ennél is tovább fogok lépni és egyenesen társkeresési tanácsadásra vetemedek. Aki meghallgat, az nem fog rosszul járni, aki meg nem hallgat meg, annak szintén nem esik bántódása, vagy ha mégis, akkor nekem ahhoz semmi közöm nem lesz. Semmilyen felelősséget nem vállalok a szavaim által okozott erkölcsi károkért! Most hogy ezt letisztáztuk, lássuk mit kell tudnia egy a wannabe szoknyavadász nagymesternek.

Szokás mondani, (talán kicsit gyakrabban is, mint kellene) hogy az első lépés a legnehezebb. Ez a csajozásban is így van, azzal a különbséggel, hogy itt a következő lépések nehézségi szintje csak alig érzékelhetően csökken. (Ha jobban belegondolunk, máshol sem igazán követi rögtön az első bénázós próbálkozást a sikerek rutinszerű sorozata.) Sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy a férfiaknak lett kiosztva az első lépés megtételének a felelőssége. Pont azért mert nehéz. Néha ilyenkor, némi álnaivsággal, hajlamosak egyesek (nagyrészt nők) megkérdezni, hogy mi olyan bonyolult abban, hogy odamész egy kiszemelt szimpatikus lányhoz és kedvesen mosolyogva annyit mondasz neki, hogy „Hello!” Ezekre a dolgokra fizikailag mindenki képes, tehát hol itt a probléma? Ami viszont valójában végbemegy az ilyen esetekben, az egy sokkal jelentőségteljesebb ceremónia:

A génjeinek túlélésében érdekelt hím kiszemel magának egy az átörökítési projekthez megfelelő minőségű nőstényt és kommunikálja vele szaporodási szándékát. A nőstény szemrevételezi a hím paramétereit és rövid elemzés után hangoztatja ítéletét, miszerint rossz befektetésnek tartja egy ennyire silány egyedre pazarolni a korlátozott szaporodási kapacitását. A hím ezzel egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy véglegesen kikerüljön az emberiség génállományából és a dodóhoz, meg a pterodactylus-hoz hasonlóan véglegesen megsemmisüljön.

Tehát, a visszautasítás valójában egy diszkrét utalás arra, hogy méltatlanok vagyunk létezésre és emiatt nem meglepő, ha egzisztenciális rémálomként éljük meg a dolgot! Viszont pont ilyenkor mutatkozik meg az igazi hős, aki makacsul szembeszáll a biológia, a kémia és végső soron a fizika kegyetlen törvényeivel és már csak azért is odamegy ahhoz a lányhoz és meghívja egy kólára vagy sörre. A konkrét ital milyensége tulajdonképpen mellékes ebben a kozmikus csatában, bár időnként befolyásolhatja annak kimenetelét.

Szerencsére nem mindenki veszi ennyire véresen komolyra ezt a dolgot. Például van az a haverünk, akinek már a napköziben több csaja volt, mint az átlagos férfinak az egész élete során. Ő az, aki rendszerint olyan „hasznos” tanácsokkal lát el minket, hogy csak „bízzunk magunkban és legyünk teljesen lazák.” Ez a stratégia nála mindig működik. Nem stresszeli magát és aztán csak úgy tapadnak rá a nők, mint a piócák a mocsárban. Néha megpróbáljuk utánozni a Mestert, de valahogy a siker elmarad, ami nem is annyira meglepő, hiszen elkövettük a klasszikus hibát azzal, hogy megint felcseréltük az okot az okozattal. Az ő természetes lazasága és emelkedett önbizalma onnan ered, hogy már megszokta, hogy a nők pozitívan reagálnak a közelségére. Rendelkezik bizonyos fizikai és/vagy szellemi kvalitásokkal, amik kiváltják a nők szimpátiáját, így nem kell sokáig erőlködnie, amíg kap valakit az éjszakára és másnap reggelre. Ennek következtében tovább növekszik az önbizalma. Na még jó! Könnyű hinni a sikerben, ha a legfőbb gondunk az, hogy alig van már hely a trófeás termünkben.

Az átlagos hím számára a lazáskodó próbálkozások többnyire egy másik logikát követnek. A távolságtartó irónia szellemiségében véghezvitt közeledési kísérletek egy biztonságosabb visszalépési lehetőséget nyújtanak. Ha a nyomulás csak egy komolytalan játékocskának tűnik, akkor a visszautasítás sem fog olyan lesújtóan hatni: Nem engem küldött el a fészkes fenébe, hanem csak azt a nevetséges szalmabáb paródiát, akit én ravaszul önmagam helyett tálaltam. Az igazi értékes belső énemet meg sem ismerhette. Különben talán másként alakultak volna a dolgok. Mindegy, úgy sem olyan fontos. Ennél jobb nőket is találhatok! Van még hal a vízben. Hoppá! Nem semmi ott az a bögyös szőke! Megyek és benyomom neki azt a vicces csajozós dumát, amit ma olvastam az interneten! Jó lesz! - Ez a második fázis, ami a kezdeti passzív parázást követi, jellemzően pár üveg sör elfogyasztása után. A totális semmittevéshez viszonyítva csak egy picivel több eredménnyel kecsegtet, ugyanis még ha tudattalanul is, de az önszabotázsra építi stratégiáját. A fő cél itt nem a nő megszerzése, hanem az egó védelme. Úgy közeledik, hogy egy ironikus álarc mögé bújva a saját esélyeit szándékosan lerombolja, de legalább így a helyzet uraként érezheti magát. Kezdetnek nem rossz, de érdemes nagyon gyorsan túllépni ezen a szakaszon.

A jó (vagy rossz) hír az, hogy teljesen mindegy, hogy mivel nyitunk. Egy szimpla „Szia! Kérsz kólát?” bőven elég lehet, amennyiben az első fizikai benyomást sikeresen hoztuk. Tudom, tudom! Ez már ősrégi közhely, de azóta sem találtak ennél jobbat. Az esélyeink egy rövidebb vagy hosszabb kapcsolatra a másodperc töredéke alatt eldőlnek. Igaz, hogy annyi idő alatt nem ismerhetik meg az „Igazi Énünket”, de ha kicsit őszinték vagyunk magunkkal, akkor beláthatjuk, hogy a kevésbé dicsőséges arcunkkal az agyon önmarketingezett randizási időszak alatt sem fognak túl sűrűn találkozni. És most jön a Nagy Igazság: a siker titka az, hogy minden trükközés nélkül, egyszerűen csak olyan személlyé kell váljunk, amilyent a nők rendszerint alapból szeretnek. Akkor örülni fognak a közeledésünknek (sőt, ők maguk nyitnak az irányunkba!) és az önbizalmunk is természetesnek fog hatni. Milyen is ez über-férfi? Ez kiderül a sorozatom következő epizódjából!

Címkék: nők csajozás

Szólj hozzá!

Sean_Connery_.jpgMár rögtön itt a legelején egy vallomással tartozom a (leendő) hűséges olvasóimnak. Bár nem vagyok híve a mindenféle megtévesztéseknek és egyéb sunyiságoknak, a fenti címet azonban csak egy ravasz csapdának szántam. Az volt a valódi célom, hogy idecsődítek egy rakás kíváncsi nőt, akiknek majd egy váratlan csavarral azt nyilatkoztatom ki, hogy milyen is kell legyen az Igazi Nő! Természetesen mindezt teljesen önzetlenül és köznevelési szándékkal gondoltam ki. Biztos vagyok benne, hogy minden hölgyet nagyon érdekelne, hogy MI férfiak milyen paramétereket várunk el az Igazi Nőtől!

Ezen a ponton elő szokott ugorni a bokorból az illetékes buzgó feminista, hogy felhívja figyelmemet a gusztustalan szexizmusomra. Dühösen de jogosan veti a szememre, hogy milyen jogon merészelem én a saját szubjektív és önző véleményem alapján címkézni meg a nőket? Ki vagyok én, hogy megmondjam bárkiről is, hogy igazi-e vagy sem? Egy Igazi Férfi ilyesmit sohasem csinálna!

Talán mindannyian jól járnánk azzal, ha a saját elvárásainkat nem állítanánk be általános érvényű standardoknak. Az rendben van, hogy válogatunk, de valahol nagy gyökérség megtagadni a számunkra alkalmatlanoktól a puszta női vagy férfi mivoltukat is, ráadásul felháborodni, ha mások ugyanezt merészelik megtenni velünk.

Van egy további és talán súlyosabb probléma is ezzel az „igazizással”. Vegyük csak példaként az alábbi egyszerű kijelentést: „Az igazi férfi bátor!” Ez egy elég non-kontroverz mondat. Csakhogy ha kicsit jobban odafigyelünk, észrevehetjük, hogy nem kizárólag a férfiakról mond valamit. Ha a bátorságot (vagy bármilyen egyéb pozitív tulajdonságot) összekapcsoljuk a férfiassággal, akkor ezzel együtt azt is sugalljuk, hogy a nők esetén ez csak egy mellékes tulajdonság. Például levonható belőle, hogy teljesen normális, ha a nő kicsit gyáva. Léteznek extrémebb példák is. „Az igazi férfi becsületes” = „A nőknél valahol elnézhető a becstelenség.”

Lehet, hogy ez kicsit szőrszálhasogatásnak tűnik, de nem az. Mivel itt csak két alternatíva létezik, ha valamit összekapcsolunk az egyik nemmel, akkor a másik automatikusan megkapja annak az ellentétjét. Ha egyformán releváns az adott tulajdonság mindkét nem esetén, akkor értelmetlen lenne azt külön társítani valamelyikkel. Ezért nem mondjuk, hogy „az Igazi Nő nem kopoltyúval lélegzik”, hiszen ez az elvárás minden emberi lénnyel kapcsolatban fennáll.

Bonusz költői kérdés: Vajon milyen szaporító szervekkel rendelkezik az alábbi kép szerzője?

atokletesferfi1.jpg

Címkék: férfiak nők Igazi

4 komment

nok.jpgBár viszonylag könnyen és őszintén tudok azonosulni a modern feminizmus törekvéseivel, legalábbis azokkal, amiket hivatalosan is a zászlajára tűz, néhány unásig ismételt mantrájával képtelen vagyok megbarátkozni. A legzavaróbb talán az a vád, miszerint a patriarchális nyugati társadalmakban a nőket szisztematikusan szexuális tárgyakká degradálják. A harcos nővédők ezt természetesen alá is támasztják megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal, rendszerint a médiában megjelenő lengén öltözött hölgyek nagy számára hivatkozva. Ironikus, hogy ezzel a kritikus szemlélettel a tipikus iszlámista teológus is szívesen egyetért, pedig őt elég ritkán azonosítják a nők jogainak védelmezőjeként. A különbség az, hogy ő az istentelen nyugati világ szükségszerű dekadenciájával magyarázza a jelenséget, míg a feminista összeesküvés-hivő a gonosz Főpátriárka aljas tervének tekinti a dolgot. A közös vonás azonban az alapfeltételezés, hogy a szexualitás önmagában, néhány speciális esettől eltekintve (lásd: házasságon belül) egy lealacsonyító valami. Ebből a szempontból érthető lenne a felháborodás. Ha a szex rossz, akkor a vele való asszociáció is rossz. Néhány tradicionális muszlim közösségben, úgy védelmezik a nőket a mohó férfitekintetek ellen, hogy tetőtől-talpig beborítják őket fekete lepellel. A stratégia jól működik, leszámítva azokat az eseteket, amikor a véletlenül kivillanó meztelen bokának a látványa könyörtelen erekciókat okoz. Mint tudjuk, úgy lehet a legkönnyebben eloszlatni az őszintétlenségünk gyanúját, hogy előzőleg hangosan elkiabáljuk, hogy mi bizony soha nem hazudunk. 

A helyzet az, hogy mindannyian különböző célokra alkalmazható tárgyak is vagyunk. Az embereket elsősorban az érdekli, hogy milyen hasznuk származhat belőlünk és mi is érdekek által vezérelve keressük mások társaságát. Legfeljebb nem tudatosul ez bennünk, mert nem túl romantikus gondolat, még ha logikus is. A munkaerő piacot csak az érdekli, hogy képesek vagyunk profitot termelni vagy sem. A termék piacon csak akkor számítunk, ha hajlandóak és képesek vagyunk nagy mennyiségben vásárolni. A katonának akkor van értéke, ha bátran vonul halálába, lehetőleg minél több ellenséget magával rántva.  A Vezér jóindulatára is csak addig számíthatsz, amíg engedelmesen teljesíted minden kívánságát. Annak fényében, hogy egy olyan faj vagyunk, ami a túlélését szexuális úton történő szaporodással biztosítja, nem meglepő, hogy a szexuális potenciálunkra is van igény és lesznek emberek, akik speciel emiatt érdeklődnek irántunk.  Aki minden szempontból használhatatlannak bizonyul, az csak abban reménykedhet, hogy valaki megszánja és az ő kisegítése által próbálja építeni saját „jó ember vagyok” imázsát és/vagy kampányol egy Mennyország belépőért. Minden szinten a saját és mások, tudatos és tudattalan érdekeinek eszközei vagyunk. Aki kételkedne ebben, az egy percre nézzen csak tükörbe.

Fel lehet hozni azt az érvet, hogy nem azzal van gond, hogy a nőket szexuális lényekként kezeljük, hanem hogy kizárólag csak arra az oldalukra koncentrálunk. Ebben van valami, de kicsit gonoszkodva azt is hozzátehetjük, hogy bizony néhány nő más használhatót nem tud nyújtani. Legfeljebb azt hiszi, hogy van még más előnye is. Viszont csak az számít előnynek, amit mások is annak gondolnak. Nem haragudhatok jogosan a világra azért, mert nem tisztelik azt a képességemet, hogy iszonyú távolra el tudok köpni. Ha ez lenne a menőség mércéje, akkor már világsztár lennék és milliók szurkolnának nekem, hogy sikerüljön még pár centivel kitolni a saját rekordomat. Ebben a helyzetben ez a képességem a tömeg-szórakoztatás eszköze lenne, és azon siránkozhatnék gyengébb pillanataimban, hogy a csodás nyál-generátorom nélkül senkit sem érdekelnék. Valahol persze érthető, hogy kevés nőnek dobná fel a napját a hír, hogy néhány férfi keményen megdolgoztatná őt a hálószobában vagy akár ott helyben, ahol most áll. Ez számukra egy redundáns információ. Minden nő tudatában van annak, hogy igény van rá szexuális eszközként. Ez az alap. Annak örül igazán, ha egyéb jellemzője miatt is felfigyelnének rá, és egyéb képességeit is tisztelik. Ezek viszont rendszerint olyan dolgok, amiket külön fejleszteni kell.

Bonusz gondolat: vajon miért van az, hogy a legtöbb férfit inkább az zavarja, hogy NEM kezelik őt szexuális tárgyként?

Címkék: vélemény szex feminizmus tárgyiasítás

Szólj hozzá!

Nem vagyok híve az egy mondatos életbölcsességeknek. Ezek rendszerint valódi mélységet nélkülöző és gyakorlati szempontból teljesen használhatatlan közhelyek, amik legfeljebb csak egy kérészéletű optimista hangulatot generálnak olvasóikban. Nem meglepő, hiszen végül is ez a küldetésük. Ma azonban véletlenül egy olyanra bukkantam, ami tényleg rátapint valami fontosra.

walk.jpgAz életedben az egyik legnehezebb döntés az, hogy tovább lépj vagy inkább még komolyabban próbálkozz. Valóban. Ez körülbelül így van szerintem is. A közhelyirodalom talán legprominensebb szerzeményei azonnal a segítségünkre sietnek a megoldással: sohasem szabad feladni, az álmainkért a végsőkig kell küzdeni, nincs lehetetlen, blablabla… Gyanítom, hogy ez az általam most frissen megkedvelt bölcsesség is eredeti szándéka szerint ebbe az irányba terelne és a mondanivalója csupán annyi, hogy nagyon nehéz ellenállni a feladás kísértésének. Nem lehetséges azonban, hogy bizonyos esetekben tényleg a fegyverletétel a legokosabb döntés, amit megakadályozhat az irracionális optimizmusunk? Gondolom, mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az a veszély is fennállhat. Ott a kezdődik a baj, hogy a sikerünk valós esélyeit képtelenek vagyunk felmérni. Egyrészt azért, mert nem rendelkezünk, és nem rendelkezhetünk elegendő információval, másrészt meg azért, mert valamilyen irányban (sokszor babonás téveszmék által) elfogultak vagyunk. Van, aki azt hiszi, hogy természetfeletti sötét erők tevékenykednek ellene, más meg úgy képzeli, hogy maga az Univerzum Ura is személyes érdekeként kezeli az ő jólétét, vagy egyszerűen bele van kódolva a Mindenség Működési Alapelvébe, hogy számára végül mindennek jól kell alakulnia, legfeljebb csak hinnie kell.

Ilyen körülmények között tényleg nehéz felmérni, hogy mennyire állunk közel ahhoz a remélt sikerhez. Van, aki szerint még a matematikailag csekély esélyek mellett is érdemes végsőkig küzdeni a nagy álmokért, de legalább meg kell próbálni. De mi van, ha rosszul választottuk meg ezt a nagy álmot? Mi van, ha később már kevésbé értékeljük az eredeti célunkat, de nem úgy, mint a róka az ő savanyú szőlőjét, hanem azért változik a véleményünk, mert valami jobbat találunk, ami esetleg közelebb is áll a lehetőségeinkhez meg képességeinkhez? Ne felejtsük el, hogy még a próbálkozásnak is megvan a maga ára. Mindannyian korlátozott erőforrásokkal rendelkezünk. Még ha végtelen is lenne az akaraterőnk (rendszerint nem az), az időnk azonban egyértelműen véges. Minden rossz irányba megtett lépéssel távolabb kerülünk a jobbik úttól. Ráadásul még egy további veszély is leselkedik ránk: megtörténhet, hogy egy idő után már nem a siker reménye vezérel, hanem egyfajta makacs önigazolási vágy, amikor az egónk egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy rosszul fektettük be az időnk és energiánk hatalmas részét. Inkább elpazaroljuk akkor a többit is. Hátha sikerül. Van, akinek sikerül. Az önsegítő irodalom tele van ilyen váratlan győztesek történeteivel. Azonban az elbukottak tömegének tragikus balladáját ki énekli meg? Ha milliók próbálnak meg valamit, ami fizikailag nem lehetetlen, akkor az egyszerű valószínűségszámításokból is kiderül, hogy néhánynak szükségszerűen sikerülni fog. Azonban pont ezért hiba lenne őket speciális követendő példaként kezelni. Könnyen lehet, hogy ők rendelkeztek olyan egyedi képességekkel, amivel mások nem. Mindenki más adottságokkal és hibákkal rendelkezik, ezért egy versenykörnyezetben eleve más esélyekkel indulunk. Győztes meg csak úgy létezhet, ha valakiknél jobbnak bizonyul. Valakinek el kell buknia a küzdelmet! Egyeseknek ez a szerepük a történetben. Honnan tudhatnánk, hogy nem pont nekünk osztották ezt ki?

Talán az lenne a legjobb stratégia, ha alaposan és könyörtelen őszinteséggel elemeznénk ki a saját vágyainkat és képességeinket és megpróbálnánk ezeket valahogyan harmonizálni. Ez bevallom, egy gigászi feladat tűnik, de abszolút szükséges elvégezni, különben nem tudhatjuk, hogy körülbelül mikor érdemes visszavonulót fújni. Egyszer élünk, és vannak, akik szerint, ez azt jelenti, hogy minden erőnket a Nagy Álom megvalósítására kell felhasználnunk. Azonban ez azt is jelenti, hogy csak korlátozott mennyiségű rossz döntést engedhetünk meg magunknak. Vajon nem járnánk-e jobban, ha az egyetlen reménytelenül elhúzódó és végül bukott küzdelmünk helyett, inkább a „Második Helyezett” Álom megélésével elégednénk meg?

Címkék: vélemény siker gondolatok közhely bölcsesség optimizmus

1 komment

homer.jpgNincs olyan, hogy lustaság.

Ma ezt a hipotézist szándékozom néhány racionális érvvel alátámasztani. Szilárd meggyőződésem, hogy végső soron mindannyian jobban járnánk, ha egyszer s mindenkorra leszámolnánk ezzel az értelmetlen és káros fogalommal. Természetesen ez sem fog soha megvalósulni, de legalább ne rajtam múljon. Amúgy is túl ritkán szólal meg valaki a „lusták” védelmében. A vicc kedvéért azt is mondhatnánk, hogy a vádlottak egyszerűen túl lusták ehhez.

Na, de kik ők? Ha minden elfogultság nélkül és alaposan megfigyeljük a fogalom hétköznapi használatát, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy lényegében azokat az embereket nevezzük lustának, akik nem cselekedik azt, amit mások elvárnak tőlük. Nem buzgálkodnak valamilyen aljas cél érdekében, de látszólag semmilyen egyéb „értékelendő” tevékenységbe sem fektetnek túl sok energiát. A lusta ember „semmit sem csinál”, legalábbis nem olyasmit, amit hasznos, produktív elfoglaltságnak tekintünk. Ami még rosszabb: ő is rendszerint tisztában van ezzel a helyzettel! A károsan passzív viselkedés okaira több magyarázat létezik, de hajlamosak vagyunk ezeket nem felkutatni, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyni és az ügyet hanyagul elintézzük a lustaság diagnózisával. Ez elég ironikus, ugyanis ha egyáltalán valamire találhat a lusta jelző, az nem lehet más, mint a lustaságnak a vádja.

A komoly bajok ott kezdődnek, hogy ez az üres fogalom mélyen befészkelte magát a gondolkodásunkba. Politikai, szociális és gazdasági doktrínák nyugszanak a hátán. Gyakorta alkalmazzák, különösen a kapitalista társadalmakban, a szegénység egyik magyarázatára. A társadalmi egyenlőtlenségek problémáját így simán a szőnyeg alá lehet seperni, ugyanis a szegény ember nyilván lusta és ez viszont az ő saját döntése.  Nincs mit tenni. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. A sikert csak az akaraton múlik. Reggelig lehetne sorolni, a releváns közhelyeket.

Érdemes megfigyelni, hogy a lustaságot rendszerint nem egyfajta betegségként kezeljük, amiről a hordozója nem tehet, hanem nemes egyszerűséggel egy szándékos döntésként. A felelősség így a lusta emberé. Ő akar lusta lenni! De vajon miért?  Ha valóban az akarat és szorgalom a siker kulcsa, akkor miért döntene egy racionális személy a semmittevés mellett? Miért választana egy épeszű ember, egy olyan életformát, ami jelentősen csökkenti az esélyeit a boldogulásra? Van annak értelme, hogy valaki a saját vesztét akarja?

Nem lenne logikusabb, ha a semmittevést inkább azzal a magyaráznánk, hogy az illető személy nem hisz abban, hogy erőfeszítéseit hosszú távon siker koronázhatja? Ha nem hisz benne, akkor meg vajon miért nem? Lehet, hogy legalább részben, de kicsit igaza is van?  Lehet, hogy elképzelhetőnek tartja a sikert, de rendkívül valószínűtlennek, és ennek fényében inkább konzerválja a korlátozott energia-forrásait. Lehet, hogy bizonyos, evolúciósan kódolt, de irracionális belső folyamatok, megnehezítik neki, hogy a csekély azonnal megszerezhető örömöket feláldozhassa nagyobb, de későbbi (és talán bizonytalanabb) előnyökre.  Lehet, hogy valamiért abban reménykedik, hogy valamilyen más módon megoldódnak a problémái. Lehet, hogy szeretne cselekedni, de nem tudja, hogy pontosan milyen lépéseket kell megtennie és csak tanácstalanul ácsorog. Lehet, hogy egy olyan társadalomban él, ahol bár mindenki a munka becsületéről prédikál, a valós interakciókban azonban ennek a nyomát sem véli felfedezni.

Mint látható, több nyomvonalon is elindulhatunk a rejtély megfejtésének irányába, és nem állítom, hogy én tudnám a megoldást, de a lényeg az, hogy leszámoljunk a lustaság lusta diagnózisával, ami legfeljebb a tüneteket sorolja fel újból, használható kezelés javaslatának mellőzésével. A „lusta” ember rendszerint csak azt az arrogáns és leereszkedő tanácsot kapja, hogy szedje már össze magát, akarjon megváltozni. Punkt. A valódi problémáival így már nem is kell foglalkozni. Szerintem ez egy veszélyes hozzáállás.

Címkék: mítosz lustaság

1 komment

Az alábbi általánosítható folyamatábra azoknak a normális embereknek is hasznos információkat nyújthat, akik nem követik napi szinten a politikai csetepatékat, de szeretnék tudni, hogy ki hogyan hajlamos érvelni:

pol copy.jpg

Ilyen egyszerű ez!

Címkék: politika kormány ellenzék folyamatábra

Szólj hozzá!

Tegyük fel, hogy NEM LÉTEZIK egy kevés tagú, de szinte korlátlan hatalommal rendelkező csoport, ami egy titkos összeesküvés által irányítaná a világot!

Pent3.jpgTudom jól, hogy ez a radikális gondolat pofátlanul szembemegy bizonyos körökben megkérdőjelezhetetlen dogmákkal, de akár a vicc kedvéért is eljátszhatnánk ezzel a merész alternatívával. A kérdés a következő: amennyiben ez a hipotézis igaz lenne, egyáltalán milyen bizonyítékokkal lehetne alátámasztani? Hogyan nézne ki egy világ, amiben nem egy titkos csoport birtokolná a hatalom oroszlánrészét? Hogyan lehetnénk biztosak abban, hogy valójában nem Ők mozgatnak mindent?

Sokan sokféle módon vélekednek az Ominózus Szürke Eminenciás és elszánt csapatának kilétéről, azonban vélt tevékenységük néhány fontos jellemzőit tekintve rendszerint egyetértenek:

  1. a világurak nem dörgölik mindannyiunk orra alá, hogy mi bizony rabszolgáik vagyunk és leszünk az idők végezetéig. Az összeesküvés definíció szerint titkos.
  2. rengeteg pénzzel rendelkeznek, ami lehetővé teszi, hogy a modern csúcstechnológiák által kedvükre befolyásoljanak mindent, amit csak akarnak. Ővék a hatalom!

Az előbbieket leszögezve nyilvánvaló, hogy reménytelen helyzetben vannak azok, akik mernek amellett érvelni, hogy a Nagy Világösszesküvés kamu, mert semmilyen komoly bizonyíték nem támasztja alá létezését Még jó, hogy nincs használható bizonyíték, amikor Ők szándékosan titokban akarják tartani a Tervet, ráadásul meg van minden eszközük rá, hogy manipulálják a hozzánk eljutó információt! Kik tartják kezükben a médiát? Hát, nyilván Ők! Ha nincs semmilyen megbízható jele tevékenységüknek, az is csak azt mutatja, hogy milyen ügyesen rejtőzködnek!

Lehet, hogy szándékosan téves információkat terjesztenek a nagyvilág dolgairól. Ha érdekük diktálja, megtehetik. Például könnyen színlelhetik, hogy a világon több erős konkurens érdekcsoport vetekedik egymással (különböző államok, gigantikus multicégek, nemzetközi szervezetek, stb.) miközben ezek valójában egy titkos közös Végső Cél érdekében hajtanak. Ezzel könnyen megtéveszthetik a felületes szemlélőt. USA versus Kína? Coca Cola versus Pepsi? Ugyan már! Ezek egy csónakban eveznek! Na, de vajon merre?

Az is elképzelhető, hogy direkt felfedik létezésüket néhány nehezebben átverhető, ravasz, kritikusan gondolkodó nem-birkának, de ezt is csak azért, mert tudják, hogy nekik úgy sem fog hinni a buta, birka többség. Hiába jönnek rá néhányan a szomorú igazságra, ha az elvakított nép nem veszi őket komolyan. De egyáltalán honnan tudhatják az okosabbak, hogy tényleg a teljes igazság birtokába jutottak? Nem lehetséges, hogy ők is át lettek verve egy sunyi duplacsavarral?  Mi van, ha az árnyékhatalomnak nem a pénz és hatalom a fő motivációja, hiszen abból már úgy is van nekik elég; de nem is a hős magyar nemzet elpusztítása, hanem Krash’kali Göduú ősi vámpír-démonnak a világra szabadítása?

goduu.jpg

Jaj, csak ne ez legyen! Nem szeretnék emiatt is aggódni, de hát ki tudja nekem bebizonyítani, hogy ez a veszély nem áll fenn?

Címkék: konspiráció összeesküvés konteó

Szólj hozzá!

Khlööörm körülbelül 60000 éve élt a Rajna forrásvidékének környékén egy húsztagú törzs mélyen tisztelt tagjaként. Életrevaló bölcsességei számtalanszor átsegítették kis közösségét a nehezebb időszakokon. Lelkes rajongói felmázolták a legtalálóbb mondásait képek formájában a környező barlangok falára. Nemrég sikerült a tudomány embereinek lefordítaniuk ezeket az ősi szimbólumokat és ezáltal mi is megcsodálhatjuk Khlööörm páratlan elméjének a termékeit.

barlangrajz.jpg

„A kaja egy olyas valami, ami gyorsabban fogy el amikor sokan osztoznak rajta. „

„Néha nagyon éhes vagy, de nem találsz semmit. Majd találsz sok-sok vörös bogyót. Megeszed őket és már nem is vagy éhes. Később rosszul leszel és sokat hánysz.”

„Hallgass a hasadra. Megmondja neked, hogy merre jár a mamut. A lehullott levelek zörgése jelzi, hogy valami van a közelben. Lehet, hogy mamut.”

„Az éhség abból fakad, hogy kevesebb kajád van, mint amennyi éhségedet olthatná. Ha éhes vagy tanulj meg vadászni. Ha nem tudsz vadászni, akkor gyűjtögetni tanulj meg. Az könnyebb.”

„Ma mamutot eszünk, de tegnap csak vörös bogyókat vacsoráztunk. A változások akkor következnek be, amikor a megszokott dolgok másként történnek meg.”

"Egyetlen vadászat többet ér, mint ezer egyforma nap, amit éhesen és korgó gyomorral töltök."

„Mindannyian találkozunk rivális törzsekkel miközben vadászunk. A legrosszabbak azok, amelyek elveszik előled a vadat. „


 

Címkék: bölcsesség kőkorszak Coelho

Szólj hozzá!

Wonder-Woman-AP.jpgA probléma közismert. Nap mint nap minden vizuális médiumon keresztül, folyamatosan bombáznak minket különböző földöntúli szépségű nők képeivel. Ennek az inváziónak egyik következménye, hogy az átlagos nő önértékelése jelentősen csorbul, hiszen a rendelkezésére álló genetikai és anyagi erőforrásokkal egyszerűen lehetetlen neki megfelelnie egy ilyen mércének. Már a bűnöst is beazonosítottuk: ők a gonosz kapitalisták, akik a mindenféle szépségipari termékek eladását próbálják elősegíteni az irrealisztikus eszményképek terjesztésével. Az ellenreakció többnyire kimerül különféle „make-up démonizáló” és egyéb kínosan képmutató „természetes szépségért” kampányoló próbálkozásokban.

Felmerül a kérdés, hogy a tipikus nő egyáltalán miért fogadja el relevánsnak ezt a mércét, ha egyértelműen jobban járna, ha figyelmen kívül hagyná? Megfigyeléseinkre alapozva megállapíthatjuk, hogy a férfiak döntő többsége nem várja el, hogy barátnője/felesége egy photoshoppolt Scarlett Johannson hasonmás legyen. Ellenben, ha választhatunk, akkor azokat preferáljuk, aki közelebb állnak az ideálhoz. Ez önmagában még nem jelentene sokat, hiszen a szükséges minimumot lényegében szinte minden nő alapból teljesíti, így az egyenlő demográfiai megoszlás esetén mindenki párhoz juthatna.  Csakhogy, a nőknek sem teljesen mindegy, hogy kivel kerülnek össze, vagyis ők is rendelkeznek egy elképzeléssel arról, hogy milyen kell legyen az optimális férfi. Az átlagos pali nyilván nem fog teljesen megfelelni ennek a mércének. Levonhatjuk a következtetést, hogy azért akarunk megfelelni valamilyen külső ideálnak, hogy ezáltal könnyebben elnyerhessük azok szimpátiáját, akik megfelelnek a mi saját ideálunknak.

Ebből kiindulva, teljesen mindegy, hogy pontosan milyen tulajdonságok alapján állítjuk fel a mércénket. Az átlagos ember, legyen férfi vagy ő, szükségszerűen távol fog állni az abszolút ideáltól. Vannak, akik a willendorfi vénusz szobrocskát a kőkori női szépségideálnak állítják be és ez által a mai standardok mesterséges –tehát hamis- voltát próbálják bebizonyítani. Ha el is fogadjuk, hogy a kőkori embernek ezek a gömbölyű formák voltak szépek, akkor is nagyon kérdéses, hogy a vadászó-gyűjtögető világban, mennyire volt képes az áltagos nő elegendő kalóriát gyűjteni, hogy ezt a formát hozni tudja.

A helyzet akkor sem változna, ha az elméleti példa kedvéért kicsit eltávolodnánk a fizikai szépségtől. Mi lenne, ha a társadalmilag preferált ideált, mondjuk a műveltség maximuma képezné? Az biztos, hogy a piac és a „gonosz kapitalisták” simán alkalmazkodnának az új helyzethez. A könyvek ára az égbe szökne és mindenféle méregdrága művelő kurzusok indulnának. Ebben a világban is sokan lennének, akik önhibájukon kívül nem rendelkeznének a szükséges szellemi és/vagy anyagi kapacitással és így az önértékelésük is porul járna. Még ha mindenki nagyon művelt lenne, akkor is azok kerülnének a csúcsra, akik egy kicsivel többet tudnának másoknál. Minden versenyben kell lenniük veszteseknek is. A mércék elkerülhetetlenek és az ideálok természetüktől fogva elérhetetlenek. Ameddig választanunk kell, hogy kikkel töltsük az időnket, addig szükségünk lesz valamilyen rendszerre, ami alapján szelektálhatunk. És ameddig mi bármilyen tulajdonságok alapján rangsorolunk másokat, addig egyszerűen nem várhatjuk el, hogy velünk szemben semmilyen elvárás ne létezzen. Ez az érem másik oldala.

Címkék: vélemény szépség

Szólj hozzá!

hallow.jpgBevallom, hogy felettébb menőnek tartom a Halloweent, és sajnálom, hogy gyerekként nem lehetett részem a szörnynek-beöltözős és édességet kéregetős buliban. Ezt az élményt ma már nem lehet pótolni. Ha édességre lenne szükségem, meg kell vegyem magamnak; ha meg beöltőznék például ennek a szörnyek az X-aktákból, az emberek fura szemmel néznének rám az utcán. Nincs mit tenni, tovább kell lépni. Ebben az időszakban azonban rendszerint előkúsznak a sopánkodó hangok, melyek szerint nagyon gáz ez az Amerika-majmolás, és hogy emiatt elvesznek az ősi magyar hagyományaink. Ugye, már a Honfoglalás évének november elsején is megemlékezett Árpád népe az ő hősi halottairól, természetesen a keresztény procedúrának megfelelően. Vagy várjunk csak… Nem is így volt.

Honfitársaink még erre a hisztériára is rátettek egy lapáttal. Mintegy 30 ortodox-szagú civilszervezet megkongatta az erkölcsi vészharangot és követelik ennek a „sátánista” ünnepnek a betiltását. Természetesen megint a gyerekek lelki tisztaságát féltik. Lehet ezen az abszurd híren röhögni vagy háborogni, engem viszont a következő kérdés érdekel inkább: miért van az, hogy a vallásos szervezetek, lényegében világszerte, a szigorúbb szabályozottság mellett kampányolnak? Ha véleményt formálnak valamely világi törvény mellett vagy ellen, rendszerint a betiltós variánst preferálják. Miért van ez?

Nekem azért fura ez attitűd, mert én úgy hallottam, hogy az Isten szabad akaratot adott az embernek, ami alapján ő egyénileg eldöntheti, hogy a Jó vagy a Gonosz útját járja. Ebben a rendszerben egyedül ő az ura saját sorsának. Csak úgy juthat méltányosan a végső büntetéshez vagy jutalomhoz, ha kizárólag a saját akarata vezérelte oda.  Innen nézve, azok a csoportok, akik korlátozni akarják mások cselekedeteit, az Isten által felállított örök és megmásíthatatlan szabályok ellen hadakoznak. Ha létezik a szabad akarat, ami megkerülhetetlen, esszenciális része a keresztény dogmatikának, akkor az egyén üdvözülésének esélye független attól, hogy őt pont mennyire romlott társadalom veszi körül. Simán választhatja ő az Istent, akit már a „szívéből ismer”. Felhozhatnánk példának a Bibliából Noét vagy a szodomai Lót esetét.  A történet szerint ezek a férfiak azért nyerték el az Úr tetszését, mert maguktól a helyes utat választották és nem azért, mert a szigorú helyi törvények terelgették őket oda.

Aki amellett érvel, hogy az adott társadalom földi szokásai és szabályai befolyásolhatják a benne élő egyének esélyét az üdvözülésre, az következésképpen a szabad akarat létezését kérdőjelezi meg. Ebben nincsenek fokozatok: vagy teljesen szabad vagy és akkor a körülvevő rendszer nem hat rád, vagy a sorsod ki van szolgáltatva a körülményeknek. Ha a például a halloween megünneplése akár egy százalékkal is növeli az esélyedet a Pokol belépő megszerzésére, akkor statisztikai értelemben ez azt jelenti, hogy szükségszerűen olyan emberek is rosszul járnak, ennek a tőlük független hatásnak köszönhetően, akik máskülönben a jobb helyre kerültek volna. Ez viszont nem kompatibilis az igazságos Istennel, tehát a „system error” villog a képernyőn

Ennek fényében nehezen érthetők ezek a keresztény csoportok. Ha következetesek lennének, akkor nem szólnának bele a világ dolgaiba, hiszen végső soron úgyis mindenki azt cselekszi majd, ami csak akar. Ráadásul a lényeg az örökké tartó túlvilági lét lenne. Elvileg.

Címkék: vélemény halloween gondolatok kereszténység Isten

Szólj hozzá!

Az általam legtöbbre becsült emberi tulajdonságok toplistáján az egészséges önkritikára való hajlamot csupán a humorérzéknek sikerül a második helyre szorítania. Viszont ahhoz, hogy hitelességét megőrizze, az önostorozásnál tanácsos kerülni a többes szám első személy használatát.  Minél szélesebb értelemben alkalmazzuk a „mi” szócskát, annál óvatosabban kellene dobálózzunk a negatív jelzőkkel. Röviden: az emberiség általános utálata nem menő, sem a szociopata, sem a „felvilágosult” változatban.

kep_earth.jpg

A baj nem az álláspont radikális jellegével van, hanem a vele szinte szükségszerűen együtt járó képmutatással és következetlenséggel. Amikor az ál-értelmiségi mizantróp valami olyasmit próbál mondani, hogy az emberiség „mindössze egy ragályos fertőzés a Föld hátán”, valószínűleg olyasmire gondol, hogy ezzel az önkritikus „beismeréssel” máris tisztázta saját szerepét a bűnben, és így a civilizálatlan többség felé emelkedik. Dolgát elvégezvén önelégült mosollyal nyugtázhatja, hogy a hibás valójában a többi ember. Minden kollektív önkritika mélyén ez a sunyi logika rejtőzik. A tényleges szándék azonban mások támadása.

Amikor valaki kijelenti, hogy „mi emberek sajnos ilyenek és olyanok vagyunk”, belül valójában a többieket okolja a problémákért. Ő, mint extrém ritka kivétel, természetesen nem is ilyen.  A legnagyobb arrogancia rendszerint az álszerénység bőre alatt bujkál. A környezetünk rombolásán siránkozó, a „vírusok mi vagyunk” típusú megmondóember vajon mennyit tesz személyesen ezen valóban sajnálatos folyamatok ellen? Talán visszautasítja a környezetszennyező eljárásoknak - a túléléshez nem elengedhetetlenül szükséges - minden termékét? Hát, inkább nem, mert mégis fincsi a bacon, hasznos kütyű az iPhone és amúgy sem kellemes gyalog menni munkába. Ő is vígan fogyasztja ezeket a javakat és legfeljebb azzal áltatja magát, hogy legalább külön tartályba dobja a műanyag- és a papírhulladékot. Ha az önkritika valóban őszinte lenne, akkor nyilván többet is tehetne, hiszen lehetséges.

Paradox módon azonban az apokaliptikus mizantrópia mainstream formája valójában egy teljesen más szerepet tölt be: a személyes felelősség csökkentését. Ha mi emberek (de főleg a többiek) úgy is reménytelenül aljasok, primitívek és kapzsik vagyunk, akkor már minden rég el van veszve, tehát az sem nagy baj, ha ezentúl én is inkább csak a saját dolgommal törődök. Ember az embernek farkasa. Welcome to the jungle! Ha tényleg csak kártékony parazitái vagyunk a Földnek, akkor olyan nagy baj, ha elpusztulunk? Ugye, hogy nem baj? Főleg, ha a végső leszámolást a mai generációnk lehetőleg már nem éli meg.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én jobb és erkölcsösebb lennék. Én is rendszerint ürügyként használom fel a többi ember nemtörődömségét, hogy a hasonló habitusaimat igazoljam és még csak nem is tudom emiatt őszintén szégyellni magamat. Azonban tudom, hogy egyrészt sokan vannak nálamnál különbek, másrészt meg büszke vagyok arra, hogy tagja lehetek az emberiségnek! (Már amennyire valaki egyáltalán büszke lehet mások eredményeire.) Őseink százezer éve még csak jelentéktelen állatok voltak a kelet-afrikai szavannákon. A nagyobb ragadozók által hátrahagyott tetemekből táplálkoztak és folyton féltek, hogy az éjszaka leple alatt rájuk támad egy oroszlán. Ma azonban, ha kedvünk szottyanna rá, high-tech vadászgépekből alázúduló napalmmal bosszulhatnánk meg az oroszlánokon a múltunk sérelmeit. De inkább nem tesszük meg, mert annyira jófejek vagyunk, hogy figyelembe vesszük más fajok jólétét is. Mi ez, ha nem menőség? ;)

Címkék: gondolatok emberiség megmondás mizantrópia

Szólj hozzá!

Azzal az ambiciózus szándékkal hoztam létre ezt a blogot, hogy itt majd jól megmondom a tutit. A jelen pillanatban azonban, sajnálatos módon fogalmam sincs a tuti mibenlétéről. Ezt kénytelen vagyok beismerni. Néha úgy érzem, hogy önerőből rátaláltam a Nagy Igazság egy fontos, de máig rejtett darabkájára. Ilyenkor késztetést érzek, hogy mindenkit felvilágosítsak, majd büszkén fogadjam a rám zúduló őszinte csodálatot.

Rövid gondolkodás után azonban tudatosul bennem, hogy bizonyos nem mellékes részletek tekintetében van még némi csiszolnivaló. Mivel kicsit restellem a dolgot, félig kész és könnyen támadható elméleteket nem akarok kiadni, elhatározom, hogy még egyszer alaposan átgondolom az egészet, mielőtt könnyelmű fecsegéssel válnék a nevetség tárgyává. A vizsgálat eredménye sajnos mindig ugyanaz: a dolgok sokkal összetettebbek, mint előzőleg sejtettem. Az elképzeléseim csattanósabb és ezért legszimpatikusabb része azonnal mehet kukába, a többi meg jó esetben is pontosításokra szorul.  Attól félek, hogy bármi is legyen az a tuti, pár mondatban nem lehet elmondani, és ami még ennél is rosszabb: felszínre hozatala nyilvánvalóan komoly és hosszas kutatómunkát igényel. Arra meg kinek van ideje?

Ha a dolgok mélyére akarsz látni, akkor a legjobb stratégia, azoknak a szellemi óriásoknak a munkásságát tanulmányozni, akik lényegében egész életüket a tuti egy aprócska alkotóelemének a részletes megismerésére áldozták. Előre láthatóan, a fáradtságod keserű jutalma, hogy újból bizonyosságot nyersz korábbi elképzeléseid téves, vagy legalábbis pontatlan voltáról. Ha valamit meg véletlenül eltaláltál, akkor az már ezer éve ismert a beavatott körökben, tehát arra sem lehetsz igazán büszke.

A legnagyobb tragédia azonban az, hogy a legokosabbak között sincs egyetértés. Kinek adj igazat? Hozzá nem értőként mi alapján döntöd el, hogy melyik elmélet áll közelebb az igazsághoz? Hallgass a szívedre és válaszd azt, ami esztétikailag jobban tetszik, ami kényelmesebben illeszkedik a világképedbe, és ami alázatosabban szolgálja egyéni érdekeidet? Igen. Én is ezt csinálom.

Címkék: vélemény gondolatok megmondás

Szólj hozzá!

07.
január

Ez van

Vel  |  Szólj hozzá!

balna_1357590061.JPG_578x398

A leszállás pillanata.

Címkék: bálna fészek

Szólj hozzá!

Nagy örömmel jelentem be, hogy a blogom rövidesen újraindul! A régi, időelőtti megszűnése (mindössze három bejegyzésig jutott el) heves tiltakozást váltott ki a rajongóim körében.

Na de, mint tudjuk, ha nem is másból, mint a bejegyzés címéből: a blog nem vész el csak átalakul. Mint a főnix a hamvaiból, úgy támadt fel a kedvem, hogy folytassam, amit elkezdtem: hirdessem az Igét! Vagy valami ilyesmit… (Könnyen lehet hogy, olyan gyorsan fog újból megszűnni a lelkesedés, mint egy hópehely a Szaharában)

Mint látható történt egy pár változás: új cím, design, kabalaállat (közben rájöttem hogy már nem aktuális a rinocéroszok témája, és különben is a bálna sokkal nagyobb állat…) de mivel a szerző továbbra is én maradtam, a korábbi fő problémák továbbá is aktuálisak.

Akko’ nem szaporítom tovább a szót. Kezdődjék a mulatság!

 

3 komment

süti beállítások módosítása