Az általam legtöbbre becsült emberi tulajdonságok toplistáján az egészséges önkritikára való hajlamot csupán a humorérzéknek sikerül a második helyre szorítania. Viszont ahhoz, hogy hitelességét megőrizze, az önostorozásnál tanácsos kerülni a többes szám első személy használatát. Minél szélesebb értelemben alkalmazzuk a „mi” szócskát, annál óvatosabban kellene dobálózzunk a negatív jelzőkkel. Röviden: az emberiség általános utálata nem menő, sem a szociopata, sem a „felvilágosult” változatban.
A baj nem az álláspont radikális jellegével van, hanem a vele szinte szükségszerűen együtt járó képmutatással és következetlenséggel. Amikor az ál-értelmiségi mizantróp valami olyasmit próbál mondani, hogy az emberiség „mindössze egy ragályos fertőzés a Föld hátán”, valószínűleg olyasmire gondol, hogy ezzel az önkritikus „beismeréssel” máris tisztázta saját szerepét a bűnben, és így a civilizálatlan többség felé emelkedik. Dolgát elvégezvén önelégült mosollyal nyugtázhatja, hogy a hibás valójában a többi ember. Minden kollektív önkritika mélyén ez a sunyi logika rejtőzik. A tényleges szándék azonban mások támadása.
Amikor valaki kijelenti, hogy „mi emberek sajnos ilyenek és olyanok vagyunk”, belül valójában a többieket okolja a problémákért. Ő, mint extrém ritka kivétel, természetesen nem is ilyen. A legnagyobb arrogancia rendszerint az álszerénység bőre alatt bujkál. A környezetünk rombolásán siránkozó, a „vírusok mi vagyunk” típusú megmondóember vajon mennyit tesz személyesen ezen valóban sajnálatos folyamatok ellen? Talán visszautasítja a környezetszennyező eljárásoknak - a túléléshez nem elengedhetetlenül szükséges - minden termékét? Hát, inkább nem, mert mégis fincsi a bacon, hasznos kütyű az iPhone és amúgy sem kellemes gyalog menni munkába. Ő is vígan fogyasztja ezeket a javakat és legfeljebb azzal áltatja magát, hogy legalább külön tartályba dobja a műanyag- és a papírhulladékot. Ha az önkritika valóban őszinte lenne, akkor nyilván többet is tehetne, hiszen lehetséges.
Paradox módon azonban az apokaliptikus mizantrópia mainstream formája valójában egy teljesen más szerepet tölt be: a személyes felelősség csökkentését. Ha mi emberek (de főleg a többiek) úgy is reménytelenül aljasok, primitívek és kapzsik vagyunk, akkor már minden rég el van veszve, tehát az sem nagy baj, ha ezentúl én is inkább csak a saját dolgommal törődök. Ember az embernek farkasa. Welcome to the jungle! Ha tényleg csak kártékony parazitái vagyunk a Földnek, akkor olyan nagy baj, ha elpusztulunk? Ugye, hogy nem baj? Főleg, ha a végső leszámolást a mai generációnk lehetőleg már nem éli meg.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én jobb és erkölcsösebb lennék. Én is rendszerint ürügyként használom fel a többi ember nemtörődömségét, hogy a hasonló habitusaimat igazoljam és még csak nem is tudom emiatt őszintén szégyellni magamat. Azonban tudom, hogy egyrészt sokan vannak nálamnál különbek, másrészt meg büszke vagyok arra, hogy tagja lehetek az emberiségnek! (Már amennyire valaki egyáltalán büszke lehet mások eredményeire.) Őseink százezer éve még csak jelentéktelen állatok voltak a kelet-afrikai szavannákon. A nagyobb ragadozók által hátrahagyott tetemekből táplálkoztak és folyton féltek, hogy az éjszaka leple alatt rájuk támad egy oroszlán. Ma azonban, ha kedvünk szottyanna rá, high-tech vadászgépekből alázúduló napalmmal bosszulhatnánk meg az oroszlánokon a múltunk sérelmeit. De inkább nem tesszük meg, mert annyira jófejek vagyunk, hogy figyelembe vesszük más fajok jólétét is. Mi ez, ha nem menőség? ;)
Utolsó kommentek