Nincs olyan, hogy lustaság.

Ma ezt a hipotézist szándékozom néhány racionális érvvel alátámasztani. Szilárd meggyőződésem, hogy végső soron mindannyian jobban járnánk, ha egyszer s mindenkorra leszámolnánk ezzel az értelmetlen és káros fogalommal. Természetesen ez sem fog soha megvalósulni, de legalább ne rajtam múljon. Amúgy is túl ritkán szólal meg valaki a „lusták” védelmében. A vicc kedvéért azt is mondhatnánk, hogy a vádlottak egyszerűen túl lusták ehhez.

Na, de kik ők? Ha minden elfogultság nélkül és alaposan megfigyeljük a fogalom hétköznapi használatát, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy lényegében azokat az embereket nevezzük lustának, akik nem cselekedik azt, amit mások elvárnak tőlük. Nem buzgálkodnak valamilyen aljas cél érdekében, de látszólag semmilyen egyéb „értékelendő” tevékenységbe sem fektetnek túl sok energiát. A lusta ember „semmit sem csinál”, legalábbis nem olyasmit, amit hasznos, produktív elfoglaltságnak tekintünk. Ami még rosszabb: ő is rendszerint tisztában van ezzel a helyzettel! A károsan passzív viselkedés okaira több magyarázat létezik, de hajlamosak vagyunk ezeket nem felkutatni, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyni és az ügyet hanyagul elintézzük a lustaság diagnózisával. Ez elég ironikus, ugyanis ha egyáltalán valamire találhat a lusta jelző, az nem lehet más, mint a lustaságnak a vádja.

A komoly bajok ott kezdődnek, hogy ez az üres fogalom mélyen befészkelte magát a gondolkodásunkba. Politikai, szociális és gazdasági doktrínák nyugszanak a hátán. Gyakorta alkalmazzák, különösen a kapitalista társadalmakban, a szegénység egyik magyarázatára. A társadalmi egyenlőtlenségek problémáját így simán a szőnyeg alá lehet seperni, ugyanis a szegény ember nyilván lusta és ez viszont az ő saját döntése.  Nincs mit tenni. Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. A sikert csak az akaraton múlik. Reggelig lehetne sorolni, a releváns közhelyeket.

Érdemes megfigyelni, hogy a lustaságot rendszerint nem egyfajta betegségként kezeljük, amiről a hordozója nem tehet, hanem nemes egyszerűséggel egy szándékos döntésként. A felelősség így a lusta emberé. Ő akar lusta lenni! De vajon miért?  Ha valóban az akarat és szorgalom a siker kulcsa, akkor miért döntene egy racionális személy a semmittevés mellett? Miért választana egy épeszű ember, egy olyan életformát, ami jelentősen csökkenti az esélyeit a boldogulásra? Van annak értelme, hogy valaki a saját vesztét akarja?

Nem lenne logikusabb, ha a semmittevést inkább azzal a magyaráznánk, hogy az illető személy nem hisz abban, hogy erőfeszítéseit hosszú távon siker koronázhatja? Ha nem hisz benne, akkor meg vajon miért nem? Lehet, hogy legalább részben, de kicsit igaza is van?  Lehet, hogy elképzelhetőnek tartja a sikert, de rendkívül valószínűtlennek, és ennek fényében inkább konzerválja a korlátozott energia-forrásait. Lehet, hogy bizonyos, evolúciósan kódolt, de irracionális belső folyamatok, megnehezítik neki, hogy a csekély azonnal megszerezhető örömöket feláldozhassa nagyobb, de későbbi (és talán bizonytalanabb) előnyökre.  Lehet, hogy valamiért abban reménykedik, hogy valamilyen más módon megoldódnak a problémái. Lehet, hogy szeretne cselekedni, de nem tudja, hogy pontosan milyen lépéseket kell megtennie és csak tanácstalanul ácsorog. Lehet, hogy egy olyan társadalomban él, ahol bár mindenki a munka becsületéről prédikál, a valós interakciókban azonban ennek a nyomát sem véli felfedezni.

Mint látható, több nyomvonalon is elindulhatunk a rejtély megfejtésének irányába, és nem állítom, hogy én tudnám a megoldást, de a lényeg az, hogy leszámoljunk a lustaság lusta diagnózisával, ami legfeljebb a tüneteket sorolja fel újból, használható kezelés javaslatának mellőzésével. A „lusta” ember rendszerint csak azt az arrogáns és leereszkedő tanácsot kapja, hogy szedje már össze magát, akarjon megváltozni. Punkt. A valódi problémáival így már nem is kell foglalkozni. Szerintem ez egy veszélyes hozzáállás.