Az első rész itt, a második meg ott olvasható.

A saját fantáziavilágába révedő ember cinikusnak érezheti a társkeresés és az egyéb szolgáltatások piaca közé húzott párhuzamot. Ugyanis a piac pofátlanul elvárja, hogy abszolút mindenért fizessünk, még akkor is, ha a zsebünk üres. Ez meg nem egy túl romantikus mechanizmus. Ő inkább valami olyasmiben szeretne hinni, hogy az Univerzum Misztikus Törvényei, vagy akár maga a Teremtő, előbb-utóbb alanyi jogon biztosítják számára a vágyainak tökéletesen megfelelő párt. Mindezért cserébe neki szinte semmit sem kell tenni, csak várni, hogy a csoda megtörténjen. Az érdemek kérdése fel sem merülhet, hiszen ő maga is egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda, aki ebből kifolyólag nyilván nem elégedhet meg maga mellett holmi csúnyácska szürke egerekkel! Az olyanokat inkább másoknak osszák ki!

Ugyanis ha történetesen nem őróla van szó, a piaci hasonlat hirtelen intuitív értelmet nyer. Lenézően mosolyog a csekély vonzerővel megáldott, öregedő kolléganőjén, aki még mindig a fehérlovas hercegre várakozik és meglepetésként éri, ha lepukkant szomszédját egy bombanő oldalán látja. Nem arról van itt szó, a hogy túlzottan romantikus ember magát tökéletesnek képzeli. Tisztában van hibáinak egy jelentős hányadával, de ennek ellenére reménykedik, hogy a világ vele valamiért kivételezni fog és szemet huny ezek felett. Ha nem is tudja kézzelfogható tényekkel alátámasztani, önmagát egy mélyebb szinten mégis többnek érzi a konkurenseinél. A vágyvezérelt gondolkodás rózsaszínű csapdájába esett. Onnan kimászni sajnos csak kevésnek sikerül. A kényelmetlen realitásoktól elszakadva nagyon hinni akar valamiben, ezért is hinni fog. Egy ideig…

Az igazi bajok akkor jelentkeznek, amikor a vágyak és valóság közötti szakadék egyre világosabbá kezd válni. Ez elkerülhetetlenül bekövetkezik. Elég hozzá néhány kellemetlenebb visszautasítás vagy egyéb csalódás. A váratlan belső válság megoldására hozott reakció, azonban még véletlenül sem a szerelemről és párkapcsolatokról szóló alapelképzelések újraértelmezését eredményezi. A romantikus álmodozó ilyenkor rendszerint átmegy a gyűlölködő cinikusba. Ha férfi, akkor a nőket, ha nő, akkor a férfiakat hibáztatja saját sikertelenségéért. Határozottan leszögezi, hogy ezek mind olyanok. Az „olyanok” alatt lehet érteni minden negatív jelzőt, ami egy a felajzott pillanatban a fejébe tódulhat. Hogy merészel ez a buta liba szembemenni az Univerzum Misztikus Törvényeivel? Hát nem tudja ez, hogy a Jóságos Teremtő nekem ígérte őt, legalább erre az éjszakára? Én egy egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda vagyok! Ha valakinek ez nem elég, akkor a hiba csak benne lehet!

Meggyőződésem, hogy a nemek közötti ellenségeskedések fő okozói a rózsaszínű tévképzetek és az ebből fakadó önző elvárások. A nők felé irányuló gyűlölet mögött nem valami gonosz patriarchális összeesküvés bujkál, hanem csak egy ösztönös szemlélet, ami a nőre az életben való részvétel jutalmaként tekint. (Ha már itt tartunk, akkor gyorsan jegyezzem meg, hogy a dolog fordítva is így működik! Lehetne hibáztatni Hollywoodot, vagy akár a romantikus irodalmat, azonban ezek is csak a belénk kódolt vágyvezérlésű világszemléletre alapoznak. Azért fogyasszuk szívmelengető termékeiket, mert segítenek nekünk hinni abban, amiben szeretnénk.) Amikor a várt jutalom elmarad, akkor aktivizálódik a savanyú szőlő effektus: akinek nem kellünk, az nem érdemel meg minket! Átgondolatlan döntésével csak magát írta le. Kiharcolta jogos megvetésünket és ezt természetesen éreztetjük is vele.

Nem meglepő tehát, olyan ritkán kapunk egyenes, őszinte választ egy nőtől, arra a hasznos kérdésre, hogy mégis milyen férfit szeretne? Ahhoz, hogy a megbotránkoztatást elkerülje, a válaszában nem szerepelhet semmilyen konkrét, objektív, mérhető szempont, bármennyire is racionális legyen az. Ugyanis ha férfihallgatóság nem érzi, hogy képes lenne megfelelni ezeknek a mércéknek, azonnal felhangzanak a standard vádak: Fuj! Buta, pénzéhes, felszínes, számító lotyó! Ilyenkor a nőnek nem marad más választása, mint diplomatikusan nyilatkozni különböző semmitmondó közhelyek formájában (lásd az örök klasszikus és rejtélyes kisugárzást), esetleg olyan tulajdonságokat felsorolni, amiket alapból minden férfi magáénak érez. Nem háborodik fel senki azon, ha egy nőnek okos, vicces és kiegyensúlyozott férfi kell, annak ellenére, hogy valójában ezek nem mindenkire jellemző tulajdonságok.

Remélem sikerült valamelyest érthetően érvelnem amellett, hogy ha a társkeresést nem egy piaci típusú mechanizmusként fogjuk fel, végeredményében egy sokkal cinikusabb és beképzeltebb világképhez jutunk. Hogy még tisztább legyen: a piaci metafora nem azt állítja, hogy a szerelem csak pénzért jár, hanem hogy hozzánk hasonlóan a kiszemeltünk is saját elvárásokkal rendelkezik és nem az ő hibája, ha ezeknek mi nem felelünk meg. Ez olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy szinte szégyellem magamat amiatt, hogy külön leírtam.

Elfáradtam, majd később folytatom…