Most egy érzékeny olyan témát veszek elő, amin erdélyi magyarként már régóta rágódok. Az írásom nem lesz mentes minden indulattól és feltehetőleg érződni fog rajta az elfogultságom. Igyekeztem a lehetőségekhez képest objektív maradni, de az ilyesmi nem mindig sikerülhet.
Az együttélés nehézségeit firtató román-magyar párbeszédnek az a legszembetűnőbb jellemzője, hogy gyakorlatilag nem létezik. Az általános vélekedés, hogy ezekkel nincs miért tárgyalni! Ha valamilyen kommunikáció-féleség néha mégis létrejön, akkor az két formában nyilvánulhat meg:
A. A tömeg vagy az internet biztonságos bástyája mögül, neurotikus zászlóráncigálással kísérve, teli torokból hőbörgünk a másik fél irányába. Az ilyen békésnek és hazafiasnak mondott, egyéni vagy csoportos akciók során sok rizsa elhangzik, de ezeknek a lényegét simán össze lehet foglalni 4 szóban: „Dögöljetek meg mocskos magyarok/románok!” Még ha némelyik szelídebb résztvevő ennél árnyaltabb és pozitívabb üzenetet szándékozna is átadni, biztosra lehet venni, hogy abból a másik fél csak az előző négy szavas szlogent fogja kivenni. Lehet, hogy elfogult beidegződés részemről, de ha valaki piros-sárga-kékre festve parádézik az orrom előtt, akkor én automatikusan, a lelki fülemmel, hallani fogom a „bozgor, mit keresel az ÉN országomban?” kérdést. A válaszom természetesen nem is lehet más, mint egy diszkrét utalás az illető személy idősebb nőrokonának a nemi szervére. Tíz esetből kilencszer, ezzel nem is reagálnám túl a helyzetet. Ha nem így lenne, ha a nemzeti jelképeket ők sem a passzív-agresszív provokáció standard eszközeiként használnánk, nem alakulhatott volna ki akkora hisztéria a székely zászló körül sem.
B. A „párbeszédnek” a másik elterjedt formája az álszent, álnaiv egymás nyakába borulás és emlékezés a közös múltunk során összekovácsolt testvériségünkre. A pálinkagőzös, cujka-ittas hevületben rádöbbenünk arra, hogy mindannyian részei vagyunk ugyanannak az univerzális Egésznek és a román-magyar barátságot a Fennvaló is eleve elrendelte. Azonban egy-két szinttel mélyebben, valójában itt is ugyanúgy gondolkodunk, mint az előző pontban bemutatott habzó szájú hőbörgök, csak hát esetenként nincs meg az a biztonságos bástya, ami mögé bújni lehetne. Szemtől-szembe, one-on-one kénytelenek vagyunk felvenni a vigyorgós maszkot. Extra bónuszként elhitethetjük magunkkal is, hogy megértők és toleránsak vagyunk, felette állunk a sok felesleges primitív acsarkodásnak. Az ilyen éles helyzetekben mindent megteszünk azért, hogy az előítéleteinkkel még véletlenül se nézzünk szembe. Minden okés! Nincs itt semmi konfliktus! Tovább lehet lépni!
Félreértés ne essék, nem próbálom úgy beállítani, hogy a román-magyar ellentétek egy tökéletes szimmetria mentén kristályosodnának ki. A látványosan egyenlőtlen erőviszonyok mellett ez lehetetlen lenne. Az országban 14szer több román van, mint magyar, ami a demokrácia logikája alapján azt jelenti, hogy úgy is az lesz végül, amit ők akarnak. Az elnyomásnak az iránya csak egy lehet. Ettől függetlenül, a hangosabbak közöttük időnként -ironikus módon- képesek azon siránkozni, hogy a hivatalos szervek már megint velük akarnak kitolni. A saját hazájukban. Ez természetesen nem kizárólag román specifikum, de pontosan rámutat az elfogultság agybomlasztó veszélyeire. Az ilyen téveszmék hálójában hánykódó paranoid „hazafinak” fel sem tűnik, hogy számbeli fölényével visszaélve többet megenged magának, mint a másik oldalon állók. Neki még az enyhén Stockholm szindrómás szagú barátkozós játékba sem kell túl gyakran belemennie.
A minden önreflexió nélkül hőbörgőkkel valóban nincs miért tárgyalni. A tombolás nekik létszükségletük és egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy a konfliktusok csökkenjenek. Megvan a már tökéletesen működő ellenségképük. Ostobaság lenne részükről azt olyan könnyelműen eldobni és majd napokig-hetekig keresgélni egy új után! Szerencsére léteznek olyan román honfitársaink is, akikben nyomon lelhetőek a jóindulat csírái, akik képesek empátiával szemlélni minket. Ez persze nem azt jelenti, hogy mentesek lennének minden káros elfogultságtól. Itt viszont legalább van rá reményünk, hogy kellő türelemmel ezekre felhívjuk a figyelmüket. A toleráns román például alaposan fel van szerelkezve, egy-két szívmelengető anekdotával, amelyek alátámasztják, hogy jó magyarok nem csak a mesékben léteznek. Továbbá meg van győződve arról, hogy a két nép békében meglenne egymás mellett a gonosz politikusaik uszítása nélkül. Barátkozós kedvünkben hajlamosak vagyunk azonnal rábólintani ezekre a váratlanul nagylelkű érvekre. Valójában egyik sem túl meggyőző. Aki különösebb jelentőséget tulajdonít egy „jó magyaros” történetnek, mintha az valami rendkívüli dolog lenne, a saját kedvezőtlen előítéleteit leplezi le.(Hűha! Találkoztam egy zsidóval, aki nem a pénzemet akarta!) Másrészt miért gondolja úgy, hogy a politikusok csak bábként rángatják az embereket? Mi van, ha ez kicsit fordítva is működik? Mi van, ha egyes politikusok, olyan ügyeket képviselnek, amivel az emberek önmaguktól is egyetértenek? És legfőképpen: honnan tudja, hogy vajon ő nem esett-e áldozatául a manipulációnak?
Az olyannal érdemes elbeszélgetni, aki képes és hajlamos őszintén elgondolkodni a fenti kérdéseken. Ez viszont számunkra is egy szükségszerű lépés. A legegyszerűbb, ha abból indulunk ki, hogy mi magunk is elfogultak vagyunk és bizonyos dolgokat tévesen látunk. Még nem tudjuk, hogy hol a hiba, de miután megtaláltuk hajlandóak leszünk azt kijavítani. Miután ezt leszögeztük, elmondhatjuk, hogy erdélyi magyarként pontosan milyen problémákkal és félelmekkel küszködünk, hogy például egyáltalán miért merülhetett fel az autonómia kérdése. Kisebbségben lenni azt jelenti, hogy folyamatosan ki vagy szolgáltatva az uralkodó többség indulatának. Még ha az adott pillanatban stabil is lenne a helyzeted, a fejed felett ott lebeg a negatív irányú változások veszélye. Ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor jó eséllyel téged választanak meg bűnbaknak. Mert nagyon könnyű. Ráadásul ezt a helyzetet nem te magad választottad. Ide születtél. Ha máshova költöznél, ott szintén egy kisebbséghez tartoznál. El tudod fogadni, hogy a kisebbségi lét bizonyos természetes gyakorlati kellemetlenségekkel jár. Az érvényesüléshez meg kell tanulj egy másik nyelvet, ami esetleg egyáltalán nem hasonlít a tiedre és ezért az elsajátítása sem lesz túl könnyű. Azt viszont nehezen tudod elviselni, hogyha ezeken felül, szándékosan rosszindulatból még több akadályt görgetnek az utadba. Ha az anyanyelved puszta használata egy provokatív cselekménynek minősül, és ha éreztetik veled, hogy te csak másodrangú állampolgár vagy, akkor ezek egyrészt sértik az emberi méltóságodat, másrészt emlékeztetnek a helyzeted kiszolgáltatottságára.
Akiben van kis empátia, az meg tudja érteni ezeket a problémákat, hiszen nem annyira idegenek egy átlagos ember mindennapi tapasztalataitól. Mindenki került már olyan helyzetbe, ahol ő volt a kisebbség és érezte ennek kellemetlen következményeit; szenvedett, amikor a meghunyászkodásnak az egyetlen alternatívája a megtorlások elviselése volt. Nincs rá garancia, hogy ez az érvelés meghozza gyümölcsét, azonban kétségtelen számomra, hogy a legrosszabb stratégia a történelmi jogokra való hivatkozás. Ez a trükk csak akkor működhet, ha a vitában álló mindkét fél egyetért legalább a történelmi alapokat illetően. Erről a mi esetünkben szó sem lehet. Az unalmas „ki volt itt előbb?” nevű játszma képezi a magyar-román szópárbajok törzsét. Ők nem fogadják el a mi verziónkat és lehetőséget sem adnak arra, hogy ezen bármilyen új bizonyíték változtasson. Mi meg ugyanúgy kapásból elutasítjuk az ő forrásaikat, hiteltelennek és mesterkéltnek bélyegezve azokat. Az ilyen vita teljesen felesleges, hiszen egyáltalán nem számít, hogy kinek van benne igaza, ameddig a felek az igazság mércéjét a saját politikai céljuknak való megfelelés kritériuma alapján választják ki. Az igaz, ami nekünk jó. Punkt. A történelmi jogokra való hivatkozást a meggyőzés céljából használni nemcsak simán felesleges, hanem egyenesen kontraproduktív is lehet. Még a jóindulatú románnak is „eszébe juthat”, hogy mi bizony az ő őseinek földjét bitoroljuk és azzal, hogy ők nagylelkűen megengedték nekünk, hogy itt éljünk már többszörösen teljesítették, amit a vendéglátói illem megkövetel. Az ő házuk, az ő szabályaik. Ha akarunk valamit, akkor térden csúszva könyörögjünk érte, amíg esetleg megszánnak.
Azt, hogy a román állam alsóbbrendű polgárként tekint ránk, mi azzal bosszuljuk meg, hogy könyörtelenül lenézzük a románokat. Ezt lépten-nyomon igyekezünk éreztetni velük. Hibás leegyszerűsítés lenne ezen magatartásunkat egyszerű ellenreakcióknak beállítani, hiszen ennek valószínűleg stabil történelmi alapjai vannak. Egy tipikus magyarországi magyar is könnyen egyetértene a kijelentéssel, miszerint a román egy alsóbbrendű civilizációnak a sarja. Így elég nehéz kiépíteni egy kölcsönös szimpátiát. Ha belegondolok, a legbosszantóbb érzés, amit valaki az irányomba közvetíthet, az a megvetés. Inkább gyűlöljön! Ha még arra sem talál méltónak, akkor nem sok reményt látok a barátságunkra. Ráadásul minél inkább küzdök a saját önértékelési problémáimmal, annál fájóbban érnek a becsmérlések. A románok meg a magyarokhoz hasonlóan, és talán még egy fokkal intenzívebben is, a saját nemzeti szintű kisebbségkomplexusuktól szenvednek. Nehéz kollektíven büszkének lenni, ha az országod az etalonnak tartott Nyugat-Európához viszonyítva látványosan le van maradva minden releváns téren. Mi dacból tapossuk az érzékeny pontjukat és csodálkozunk, hogy valamiért nem kedvelnek viszont.
A mi érdekünk lenne, hogy kezdeményezzünk egy őszinte párbeszédet és azt a lehető legracionálisabb mederbe tereljük. Ez addig nem történhet meg, amíg nem gyakorlunk elegendő önkritikát és nem kérdőjelezzük meg a saját önfényező mítoszainkat. Ezen a ponton ér engemet utol a pesszimizmus. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez milyen forgatókönyv alapján következhetne be. Elnézve a szembenálló felek hajlamát arra, hogy suttyó etnicizmust hazaszeretetnek hazudva terjesszék, úgy gondolom, hogy érdemi javulás leghamarabb akkor várható, ha az ország gazdasági helyzete radikálisan feljavul és a jóllakott társadalomban az ilyen régies törzsi-ellentétek mellékes szempontokká változnak. Addig marad a hőbörgés és a kétszínűsködés. Ezeket meg azok nyerik, akik többen vannak. Nem mi.
Utolsó kommentek