A probléma közismert. Nap mint nap minden vizuális médiumon keresztül, folyamatosan bombáznak minket különböző földöntúli szépségű nők képeivel. Ennek az inváziónak egyik következménye, hogy az átlagos nő önértékelése jelentősen csorbul, hiszen a rendelkezésére álló genetikai és anyagi erőforrásokkal egyszerűen lehetetlen neki megfelelnie egy ilyen mércének. Már a bűnöst is beazonosítottuk: ők a gonosz kapitalisták, akik a mindenféle szépségipari termékek eladását próbálják elősegíteni az irrealisztikus eszményképek terjesztésével. Az ellenreakció többnyire kimerül különféle „make-up démonizáló” és egyéb kínosan képmutató „természetes szépségért” kampányoló próbálkozásokban.
Felmerül a kérdés, hogy a tipikus nő egyáltalán miért fogadja el relevánsnak ezt a mércét, ha egyértelműen jobban járna, ha figyelmen kívül hagyná? Megfigyeléseinkre alapozva megállapíthatjuk, hogy a férfiak döntő többsége nem várja el, hogy barátnője/felesége egy photoshoppolt Scarlett Johannson hasonmás legyen. Ellenben, ha választhatunk, akkor azokat preferáljuk, aki közelebb állnak az ideálhoz. Ez önmagában még nem jelentene sokat, hiszen a szükséges minimumot lényegében szinte minden nő alapból teljesíti, így az egyenlő demográfiai megoszlás esetén mindenki párhoz juthatna. Csakhogy, a nőknek sem teljesen mindegy, hogy kivel kerülnek össze, vagyis ők is rendelkeznek egy elképzeléssel arról, hogy milyen kell legyen az optimális férfi. Az átlagos pali nyilván nem fog teljesen megfelelni ennek a mércének. Levonhatjuk a következtetést, hogy azért akarunk megfelelni valamilyen külső ideálnak, hogy ezáltal könnyebben elnyerhessük azok szimpátiáját, akik megfelelnek a mi saját ideálunknak.
Ebből kiindulva, teljesen mindegy, hogy pontosan milyen tulajdonságok alapján állítjuk fel a mércénket. Az átlagos ember, legyen férfi vagy ő, szükségszerűen távol fog állni az abszolút ideáltól. Vannak, akik a willendorfi vénusz szobrocskát a kőkori női szépségideálnak állítják be és ez által a mai standardok mesterséges –tehát hamis- voltát próbálják bebizonyítani. Ha el is fogadjuk, hogy a kőkori embernek ezek a gömbölyű formák voltak szépek, akkor is nagyon kérdéses, hogy a vadászó-gyűjtögető világban, mennyire volt képes az áltagos nő elegendő kalóriát gyűjteni, hogy ezt a formát hozni tudja.
A helyzet akkor sem változna, ha az elméleti példa kedvéért kicsit eltávolodnánk a fizikai szépségtől. Mi lenne, ha a társadalmilag preferált ideált, mondjuk a műveltség maximuma képezné? Az biztos, hogy a piac és a „gonosz kapitalisták” simán alkalmazkodnának az új helyzethez. A könyvek ára az égbe szökne és mindenféle méregdrága művelő kurzusok indulnának. Ebben a világban is sokan lennének, akik önhibájukon kívül nem rendelkeznének a szükséges szellemi és/vagy anyagi kapacitással és így az önértékelésük is porul járna. Még ha mindenki nagyon művelt lenne, akkor is azok kerülnének a csúcsra, akik egy kicsivel többet tudnának másoknál. Minden versenyben kell lenniük veszteseknek is. A mércék elkerülhetetlenek és az ideálok természetüktől fogva elérhetetlenek. Ameddig választanunk kell, hogy kikkel töltsük az időnket, addig szükségünk lesz valamilyen rendszerre, ami alapján szelektálhatunk. És ameddig mi bármilyen tulajdonságok alapján rangsorolunk másokat, addig egyszerűen nem várhatjuk el, hogy velünk szemben semmilyen elvárás ne létezzen. Ez az érem másik oldala.
Utolsó kommentek